Hirünk a Világban, 1959 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1959-07-01 / 4-5. szám
Hírünk a Világban. 3 KORUNK MŰVÉSZETE -Azok a francia festők, akik a múlt század első felében odahagyták Párizst, a művészetek Mekkáját és elvonultak a barbizoni erdők közé, bizonyára nem is gondoltak arra, hogy ebből a kezdeményezésből olyan hullám gyűrűzik, mely még egy század múltán se nyugszik meg. A barbizoni festők ideálja a « realista festészet» volt, szemben a már valóban üres formalizmussá lett klasszicizmussal, a hazug romantikával és a pakfonként kongó, színpadias történeti festészettel. Ha ma visszanézünk törekvéseikre, azt kell mondanunk, hogy jelentőségüket nem az adja meg, hogy a « realista festészetet » megteremtették, hanem az, hogy elindítottak egy nagyszerű művészi forradalmat. A realizmusból nőtt ki az impresszionizmus és Manet, Monet után már könnyű nyomon követni a fejlődést, a szétágazásokat. Az impresszionizmusból csak egy lépést tett tovább Sisley és Signac s már a « neoimpresszionizmushoz » (pointilizmus) értek. Mig azonban a realisták és az impresszionisták tulajdonképpen csak a formákat szabadították fel, de a valóság ábrázolására törekedtek, e formai újítások után kisarjadó postimpresszionizmus már a szellem, a látás uj tájain halad dagadó vitorlákkal. Cézanne művészete a legjelentősebb ebben a vonatkozásban s a cézanni művészet nélkül nehéz lenne elképzelni akár Gauguin, Van Gogh vagy éppen - Picasso, Kokoschka és Carra művészetét. A XX. század elején tehát a képzőművészet a teljes felbomlás képét mutatja: a művészek (természetesen azok, akik nem alkudtak meg a nagyközönség körében egyedül népszerű « akadémikus naturalista» pikturával) merészen es tudatosan az új művészeti stílus kialakításán fáradoznak. A kubisták szubjektív módon újjá akarják teremteni a valóság formáit. A futuristák az élet lényegét a mozgásban vélik felismerni s ezt akarják kifejezni « szimultanista » és «dina-TÚL A HOLTPONTON? mikus » módon. Az expresszionisták azt hangoztatják, hogy a művész számára a külső világ nem sokat jelent: a lényeg a belső világ, a művész vívódása, gondolatai és a tudatalatti én. Az első világháború kitörése előtt nem lehetett látni, vajon merre halad, merre fejlődik a művészet? A kubizmus, Picasso festészetében eljutott már a teljes elvontságig (absztrakció). Nem kétséges, hogy e nagy művészeti forrongásból szebbnélszebb alkotások születtek. Gondoljunk csak Kokoschka expresszionista portréira, vagy Matisse csodálatosan finom vásznaira. A forradalmi láz nem szűnt meg az első világháborúval. A futurizmus ugyan elvesztette hangos, kezdeti lendületét s hovatovább művészettörténeti érdekesség lett csupán, a kubizmus se biztatott sok jóval, hiszen Picasso időnkint egyegy lépést tett a valóságábrázolás felé, majd ismét az absztrakcióval kísérletezett. Talán az expresszionizmusban volt a legtöbb erő. De már új irányok tűntek fel : legtöbbnek már csak a neve marad meg (dadaizmus, supermatizmus, konstruktivizmus, tatlinizmus, stb.), de ugyanakkor, egyrészt kialakult egy stilizáló forma és Salvador Dali pikturájában véglegesnek tekinthető képet kapott a szürrealizmus. A két háború között a két diktatúra, a nemzetiszocialista Németország és a bolsevista Oroszország szembefordult a művészeti szabadsággal, a «modern művészettel » s mindegyik megteremtette a maga üres, felszínes, formalisztikus propaganda művészetét: az «uj tárgyiasságot », illetve a « szocialista realizmust ». (Ha e két irány «alkotásait» összehasonlítjuk, meghökkentő a hasonlóság: itt vidám SS-legények menetelnek nótaszóval s virágcsokorral a kezükben, ott vidám vörös-katonák énekelnek és játszadoznak galambokkal és kisgyermekekkel. .. ). A század közepéig lezajlott még egy világháború, roppant erők csaptak össze,
