Hirünk a Világban, 1958 (8. évfolyam, 1-3. szám)
1958 / 2-3. szám
Hírűnk a Világban 5 Ezzel, vagy ezen! Irta: TIMAFALVY ERZSÉBET — Itt egy magának való dolog. Pályázat: Milyen új politikával képzelhető el a rabnépek fölszabadítása? Pozitív tervezetet kérnek. — S ez volna nekem való? Ha valaki, úgy mi, akik 56-ig Magyarországon éltünk, alaposan kiábrándultunk minden tervből, pro és kontra. Will Durant szerint: ,,Az a felfogás, hogy az ember mindenekfelett gondolkodó állat, aki tudatosan alkalmazza eszközeit észszerűen megválasztott céljaihoz — már Rousseauval megbetegedett, Kanttal ágybafeküdt és Schopenhauerrel meghalt." És a dögöt lábraállította a kommunizmus. Múltkor a kis fiam nagy örömmel rikkantja el magát: Őzike! — s odaszalad, ahol a kis gida állt a gazda és házinépe közt. De sápadtan tántorodik hátra. A döglött őzikét két cseléd tartotta négy lábára állítva, míg a gazda nyúzta. Így tartja lábon cselédeivel ezt a döglött gondolkodási módot a Szovjet, míg — nyúz. — Maga szerint hát nem tehetünk semmit s öszszetett kézzel nézzük ... — Szó se róla! Nagyon is tehetünk. Csak semmit se gondolhatunk ki. Nyissuk rá a szemünket a természet dolgaira és engedelmeskedjünk az ő törvényeinek. Azért nem látnak az emberek tisztán, mert azt hiszik: a cél az ember boldogsága. Nem. A cél az élőlények tökéletesedése. Kár törnünk a fejünket azon: mivégre? Ügyse fogjuk kitalálni soha. Csak azt tudjuk, hogy rábkparancsoltatott. A tökéletesedés eszköze pedig a harc. Otthon kertet is műveltem. Megtörtént, hogy három kelkáposzta-palánta is került egy gödörbe. Vad küzdelem kezdődött köztük, ami mindig azzal végződött, hogy kettőnek pusztulnia kellett. Mikor a leggyönyörűbben virágoztak a fáim, azt követte a legkétségbeesettebb harc a zöld gyümölcsök közt, mert nem fértek. Könyölkölték, lökték egymást s a fa alja terítve volt éretlenül lepotyogott barackkal. Hogy az állatok harcolnak, arra nem kell szót pazarolnom. De még saját szerveink is harcban állnak egymással. Ástam a jó, magyar nyárban, patakokban ömlött rólam a víz. Gondolom, ezzel könnyít a szervezet az erősen igénybevett szíven. Nagy bánat idején sírással vonja el a vizet. De a többi szerv nem egyezik belé olyan könnyen a vízhiányba, hanem lármázik: szomjazta! Lehet, hogy a szív odaszól nekik és próbálja elmagyarázni a dolgot: inkább nélkülözzenek kissé, hogy elhárítsák a nagyobb bajt—de azoknak beszélhet! Addig terrorizálnak „engem", míg magamba dótok egy pohár vizet. S kezdődik a szív s a vér megújult harca a víztelenítésért s a vízért követelődzésért. S lesik: melyiküknek sikerül pattjára hódítania az agyat, ami nem is mindig a legokosabbat cselekszi. Ahol a tökéletes békét vélte az ember valaha — a csillagvilágban — ott is örökké áll a harc atommagok, elektronok és étersugarak közt. A legnagyobb arányokban éppúgy, mint a legparányibbakban. A tejutak gravitációs vonzást is gyakorolnak egymásra. Tehát két erő versenyez: a vonzás igyekszik összetartani, a kozmikus taszítás pedig szétszórni a világegyetemet. S még az emberke papol békéről! Béke még a halálban sincs, mert részeink tovább élnek és harcolnak, csak az összetartó öntudat szűnik meg. Az élet harc minden irányban: vízszintesen = népek egymás ellen, függőlegesen = osztályok egymás ellen; és nevezzem talán a családtagok, kollégák egymás elleni harcát ferde irányúnak? —Ha az ember magát hallja, elánmi. így beszél egy szelíd fiatalasszony, akinek apró gyermekei vannak! Józan ész szerint a békét kellene propagálnia. — Ne tévessze össze a vágyálmokat a józan ésszel! Eszünk nem arra való, hogy vágyaink alá kártyavárakat építsen. Hanem arra, hogy tudomásul vegye a természet változhatatlan törvényeit s alkalmazkodjék hozzájuk. — Amit az állat az ösztöneivel tesz. — Ö, mi is! Emlékezzék vissza Hegel kesergéseire, az Ész-imádat fénykorában: — „Az ember nem tanul a történelemből! Nem rendezi be az életét észszerűen, hogy kikerülje a háborúkat!" — Hát persze, hogy nem rendezi! Mert nem rendezheti. Az ösztön hatalmasabb, mint az ész s a természet harcot parancsol reánk, akár tetszik ez nekünk, akár se. S aki mindenáron ki akarja kerülni a harcot, csak annál csúfosabb véget ér. öreg barátom otthon kesergett: miért tiporja le az erősebb a gyengét?—Felelem: A háború jogos. —A védelmi háború.—Nem, mindenfajta háború. Az orosznak joga van minket eltiporni, ha gyengék vagyunk. Látom, hogy elképed maga is. Csakhogy, édes barátom, nem bír eltiporni, mert nem vagyunk gyengék. Valaha keseregtem: jobb volt a régieknek, kardot ránthattak s nekimehettek a zsarnoknak,
