Hirünk a Világban, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955-11-01 / 11-12. szám
Hírünk a Világban O BARTÓK BÉLA. AZ EMBER Irta: Juhász Vilmos A nagy magyar géniusz halálának tizedik évfordulója alkalmából jelen kettős számunkat az ö emlékének szenteljük. Az alábbi és a két következő tanulmányrészlet Juhász Vilmosnak az OCCIDENTAL PRESS kiadásában a közeljövőben megjelenő ,,Béla Bartók's last years in America“ című müvéből való. Vannak szellemi alkotók, zenészek. írók, képzőművészek, s méginkább tudósok, akik teljesen feloldódnak müvükben, úgyhogy a személv, függetlenül a műtől, alig érdekelhet bennünket. Vannak olyanok, akiknél a személy többé-kevésbbé különválik a műtől, ónálló életet él, úgyhogy a műtől nagy távolság, sőt olykor szakadék választja el. Bartók egyik kategóriához sem tartozott. Tökéletesen azonos volt müvével- de ebben az azonosságban kiégett az emberben minden, ami esetleges és „törvényszerűden” s megmaradt egy olyan ember, aki felülkerekedett a művön, mintegy legyőzte azt, hogy személyiségével művén is túlmutasson. Ez a magyarázata annak, hogy nem egy kortársa, aki közelkerülhetett hozzá — már t. i. ama keretekben, amelyek között Bartókhoz közel lehetett kerülni -— úgy érezte, hogy az ember még nagyobb volt. mint a müvei. Ez különösen hangzik egy alván egyéniségnél, aki látszólag tökéletesen feloldódott alkotásaiban. Ezért szabad azt állítanunk- hogv nem ő oldódott fel művében, hanem a műve oldódott fel őbenne; paradoxul kifejezve Bartók Béla. az ember, volt a legtökéletesebb Bartókkompozició. Vannak olyan szellemi emberek, akiknek a külseje semmikép sem adekvát szellemükkel. Gondoljunk csak Plató lakomájának csodálatos Sokrates leírására. Bartók azokhoz az isteni küldöttekhez tartozott, akiknél a külső kristálytiszta kifejezője volt a belsőnek. Ezért került olyan zavarba az író, ha valamiképpen is képet akart adni ennek a filigrán, vékony kis embernek a külsejéről, csodálatos barna szeméről, amelyet sajátos módon többnyire kéknek néztek és amelynek fénye olyan egyenletes volt élete és érzése minden hullámzása közepette, mint egy tengerszem tükre; megjelenésének, testi mivoltának minden részletéről, üvegszerüen áttetsző kezétől meghajlásáig- amelyről az volt a benyomása a nézőnek, hogy nem is abban a térben történik, ahol ö van, hanem egy másik irracionális térben, ahol az ő számára, aki tapsol a mesternek, hozzáférhetetlenül távoli. Látni fogjuk, hogy a személyiségével kapcsolatos élmények gyakran milyen ellenmondóak s mégis feloldódnak harmóniku-an az éimény egészében ezek az ellenmodások. Melegszívűnek és eltávolodottnak, érzéketlennek és gyengédnek mondják — nagyon gyakran ugyanazok; és még az sem ritka, hogy ugyanabban a megemlékezésben látszólag ellenmondóan jelenik meg. Bizonyos, hogy gyengéd és figyelmes 'szeretettel vette körül azokat, akikkel közeli kapcsolatban állott, akár rokonokról- akár barátokról legyen szó. Ahogyan ő maga írja Geyer Stefi hegedűművészhez intézett egyik fiatalkori levelében, nyilván az az ő hivatása, a népdalgyűjtésen kívül, „hogy az embereknek kr sebbmagyobb figyelmességeket tegyen.” A levélből kitűnik, hogy nem az ú. n. szívességekről van szó, nem a külső gondoskodásról, hanem a szeretet ama megnyilvánulásairól, amelyek mindennél többet jelentenek a mindig szeretetrevágvó és a szeretetben soha ki nem elégített emberek számára. Mint az igazi nagv lel" keknél, sohasem arról van szó a levelekben, hogy ő milyen figyelmet- gondoskodást vagy -zeretetet várna el az emberektől — ez nem kerül szóba még élete legnehezebb szituációiban sem — hanem mind'g arról, hogy ő hogyan gyakorolhatja ezt a figyelmet, gondoskodást másokkal szemben. Ebben a szeretetben azonban úgyszólván soha sincs szentimentalizmus — ebben is, mint mindenben Bartók a lényegre szorítkozott és minden sallangot igyekezett magától és másoktól távoltartani. Voltaképpen a szó mindennapi értelmében távolról sem lehetett gvengédnek vagy szeretetteljesnek nevezni. Nagyon gyakran valami hideg, tárgyba"