Hirünk a Világban, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955-11-01 / 11-12. szám
4 Hírünk a Világban gos, szinte éles objektivitás csendül ki a sorai' bői, még akkor is, ha a hozzá legközelebb állókról van szó. .. Mint annyi nagy ember esetében, senki sem állott hozzá lelkileg olyan közel, mint édesanyja. Gyermekkorától fogva élete minden fordulatát végigkísérik anyjához százszámra írt levelei, ami annál többet jelent, mert nem szeretett levelet írni. 1940 április 2-án Nápolvból kelt levelében írja Müller Widman asszonynak Baselhe : ,>Most már három és fél hónapja, hogy elvesztettem anyámat és még mindig úgy tűnik, mintha tegnap történt volna. Nehéz leirrii az állapotomat, talán mások számára nehezen is érthető.” Mint a legtöbb éles lelkiismeretű, önmagát áltatni nem tudó ember, állandóan szemrehányásokat tesz magának, hogy a szeretet kifejezésében nem tett meg minden tőle telhetőt, különösen anyjával szemben. És mégis, a szó mindennapi értelmében az érzelmesség megnyilvánulásait hiába keressük az édesanyjához Írott számtalan levélben. Ezeknek a leveleknek is minden sorát valami logikai vagy inkább a kristályok belső ösztönös törvényszerűségére emlékeztető tisztaság jellemzi, amely a hamis hangoktól való irtózásában lehetőleg a lényegre szorítkozik. Az emberektől való távolság betartása, amely már külsejére, modorára is rányomta bélyegét. minden figyelmessége és kivételes udvaria sága ellenére- különösen akkor nyilvánult meg, ha a hivatás ütközött össze az élet relációival. Judit sorsa a kékszakállú herceg mellett, hogy emlékké váljon és így élje a külső valóságnál tisztultabb és igazabb életét. Bartók számára mindenki, aki hozzátartozott, édesanyja és húga, felesége és barátai ilyen emlékéletet kaptak a zenében : a külső életnél valóságosabb és tisztultabb zenei emlékéletet; sokszor ezért mutatkozik eltávolodottnak, tartózkodónak a külső élet megnyilvánulásaival szemben. De ez a zenei transzponálása az élet relációinak úgyszólván sohasem történt annak a nagyfokú felelősségtudatnak a rovására, amely jellemzi az igazi humanistát. Tanítványai nemcsak zenei kérdésekben fordulnak hozzá, hanem életük legsúlyosabb problémáiban ; így a levelezésből kiderül, hogy egykori tanítványa, Wilhelmina Creel még évtizedek múlva is személyes kérdésekkel Bartókhoz fordult, és ő, amikor a legnagyobb hivatásbeli- vagy külső akadályokkal vívódik, akkor is a legnagyobb gonddal és szeretettel foglalkozik vele. Azok a szinte szemérmesen tartózkodó sorok, amelyekkel a levelekben két fiáról emlékezik meg, sugározzák ezt a fojtott gyengédséget. Ha hozzájuk intézi leveleit, ugyanez a szemérmes gyengédség hatja át a sorokat. Az anyagi ügyek iránt tökéletesen közömbös veit, ami a legtávolabbról sem zárta ki azt, hogy anyagi dolgokban ne legyen a leglelkiismeretesebb. E téren minden úgynevezett bohémságtól irtózott. Anyagiak tekintetében csak az volt a lényeges számára, hogy hivatásbeli méltóságát ne sértse az ellenszolgáltatás elmaradása, vagy viszonylagos alacsony volta. Ezen a téren is egészen sajátos, nagyon is „impraktikus” szempontjai voltak. A nagv középkori és keleti művészmesterek hivatástudata hatotta át, akiket alkotásuk pénzbeli ellenértéke csak annyiben érdekelthogy továbbra is tudjanak alkotni. Ezért nem volt hajlandó sohasem, a szó legtágabb értelmében „ajándékokat” elfogadni, és ha barátai és tisztelői amerikai évei során egy-egy nehéz helyzetben ki akarták segíteni, mindig bonyolult és ravasz kerülő utakhoz kellett hogy folyamodjanak, hogy a segítséget munka vagy elvégzendő munka ellenértékének tudják feltüntetni . . . A végsőkig fegyelmezett volt, egész emberi, művészi és szociális magatartásában, de ugyanakkor azt kell állítanunk, hogy végsőkig individualista volt. A kettő nem zárja ki egymást. Nem jogi, hanem erkölcsi értelemben abszolút törvénytisztelete és abszolút individualizmusa minden erőszak, politikai vonatkozásban minden terror-rendszer- esküdt ellenségévé tette. A szó szoros értelmében fizikai, a betegségig menő utálattal irtózott minden kontaktustól, amelyre az ilyen hatalom irányában a külső alkalmak rákényszeritették... A szellemi alkotók egymásiránti tudatos vagy öntudatlan féltékenysége szinte általános jelenség. Bartók ezzel1 szemben olyannyira nagyvonalú volt zeneszerző kortársaival szemben, aminőre talán csak egyetlen példa van a zenetörténet nagyjai között : egyik mintakéné,
