A Magyar Hidrológiai Társaság XXXIX. Országos Vándorgyűlése (Nyíregyháza, 2022. július 6-8.)
6. szekció - Vízügytörténet - 1. Dr. Czeglédi László (FETIVIZIG): Bérek és keresetek alakulása a vízügyi igazgatás történetében
a rájuk bízott gátszakasz vonatkozásában. (Pogány 1962.) Bérük alakulása havi 8 és 10 forint között volt jellemző. Ugyanakkor korai kvázi természetbeni juttatásként a társulatok biztosították a feladat ellátása érdekében az ingyenes helyben lakást. További ismereteink vannak a szerőr, vagy szergondnokok keresetéről, melyek szintén havi 10 forintot tettek ki. A hivatalnok tisztviselők fizetése havi 40 forint körül alakult, míg a mérnökök fizetése ezt meghaladó módon, akár az évi 500 forintnál is nagyobb keresethez jutottak. Az 1855. évi november hó 10-én tartott választmányi gyűlésen Farkas Ignácot nevezték ki a tiszai központi bizottmány által társulati igazgatónak, 1856-ban évi 1000 forintos fizetéssel. A Beregmegyei Tiszaszabályozási Társulat 1871. január 14-én szintén 1000 forintos éves fizetéssel választott magának új (főmérnököt, míg egy pénztárnok 800 forintos éves jussra számíthatott ekkoriban. Már e korszakban is jellemző volt bizonyos vízügyi tevékenységekre, hogy elkülönült díjazás illette meg a résztvevő munkásokat. így például az éjjeli gátőrzés tarifája 24 krajcárt ért meg naponta a társulatnak, míg a külön megegyezés alapján végzett, napi 2 alkalommal történő vízmérce leolvasásért is járt havi 3 forint a feladatot vállalóknak. Árvíz elleni védekezés esetén a résztvevők már ebben a korszakban is külön anyagi elismerésben részesültek. Az 1855. évi jelentős tiszai árvíz idején a védekezésben résztvevő, egyébként szerőrként foglalkoztatott társulati dolgozó „a nagy árvíz idején kifejtett éjjel nappali fáradozást" 30 forintos kifizetésben, míg „ugyanezért a heti ülések intézkedéséből jutalom" gyanánt további 40 forintban részesült a pénztárnapló szerint. A klasszikus, polgári vízügyi szakigazgatás korszaka Mind a vízügyi feladatok igazgatását végző szervezetrendszer, mind a hazai vízgazdálkodást jellemző jogszabályi környezet jelentős fejlődésen ment keresztül 19. század második felében. Az 1867-es kiegyezést követően a Felügyelősségek megszűntek, szerepüket a kormánybiztosi rendszer vette át, míg a területi szakigazgatási feladatokat az egyre jelentősebbé szerveződő Folyammérnökségek látták el a Közmunka- és Közlekedési Minisztérium szakmai felügyelete mellett. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a feladatvégzésüket már ekkor a vármegyei szervektől függetlenül, közvetlenül központi alárendeltségben látták el. ( Panka i.m. 34. o.) A helyi vízgazdálkodási (köz)érdek érvényesítése pedig a kiegyezést követően újfent az önállóság lehetőségét visszanyerő társulatok feladatává vált. Fontos mérföldkő az intézményülés útján, hogy 1879-ben Kvassay Jenő vezetésével létrejött a Kultúrmérnöki Hivatal, majd a modern vízrajzi szolgálat megszervezésére is sor került 1886-ban a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium berkein belül a Vízrajzi Osztály létrehozásával. Mindeközben megalkotásra került a vízjogról szóló 1885. évi XXIII. törvénycikk is, mely kódex a megelőző évtizedek vívmányainak összegzése volt, egyben a modern magyar vízügyi szakigazgatás sarokkövévé vált hosszú időre, hiszen közel kerek 80 éven át maradt hatályban. A törvénycikk szerint a főhatóság a Földművelésügyi Minisztérium volt, amely a Kultúrmérnöki Hivatalt és a Folyammérnökségeket is felügyelte. A Minisztériumban két elkülönült szakmai területen - a vízjogin és a műszakin - folyt a munka. (Szlávik 2018.) Bár a trianoni békeszerződés, ha a hazai folyóvizeink vízgyűjtőit természetesen nem is rajzolta át, de hozadékaként a területi igazgatás feltételrendszere merőben átalakult, mind a kultúrmérnöki és folyammérnöki hivatalok számát, mind a működési területét jelentősen át kellett szabni tehát. A törvényszerűen végbemenő változások sodrával e korszakban olyan további átalakulások történtek, mint - a már említett Vízrajzi Osztályból - 1929-ben a Magyar Vízrajzi Intézet létrejötte vagy 1937-ben a Magyar Királyi Országos Öntözési Hivatal életre hívása. (Pánovics 2007.)
