A Magyar Hidrológiai Társaság XXXVII. Országos Vándorgyűlése (Pécs, 2019. július 3.)

2. SZEKCIÓ - Az árvíz- és belvízvédelem időszerű feladatai / Vízkárelhárítás - 23. Szivler Zoltán (KDTVIZIG): Hódok a Bakonyból lefutó patakokon I. – Az ökoszisztéma-mérnök faj

láthatóak, ha egy területen megjelennek. Jellegzetes hódfarkáról könnyen felismerhető, és elkülöníthető a hozzá hasonló vízi emlősállatoktól. A hódnak lapított, pikkelyes bőrszerű farka van. Hasonló ökológiai niche-re van szüksége a hódhoz igen hasonló, Magyarországon is vadon megtalálható nutriának (Myocastor coypus). Ezt a dél-amerikai állatot szokták hívni hódpatkánynak is. Szintén a rágcsálók közé tartozik, de nem kizárólagosan növényevő. Megjelenésében, nagyságában hasonló képet mutat mint a hód, de jó elkülönítő bélyege többek között a farkának alakja. A hódéval szemben a nutriáé hengeres, bár szintén pikkelyes. Akárcsak a hódnak, a nutriának lábai is úszóhártyásak, ezért lábnyomai is hasonlóak. Jelenléte a megrágott fák rágásnyomai alapján elkülöníthető a hódtól. Laikusok össze szokták keverni a hódot az európai vidrával (Lutra lutra). Ez a nálunk őshonos és fokozottan védett ragadozó kinézete más, merőben eltér. Például farka a végéig szőrös és fokozatosan elvékonyodó, úgynevezett vidrafarkkal rendelkezik.

Nemcsak a laikusok számára összetéveszthető az eurázsiai hód a kanadai hóddal (Castor canadensis). Szemrevételezéssel nem lehet biztosra megállapítani, hogy melyik hódfaj pontosan. Biztos elkülönítés laborvizsgálattal (kromoszóma vizsgálat), és koponyájának orrcsont vizsgálatával történhet. A két faj nehéz elkülönítése azért probléma, mert betelepítése során valószínűsíthető, hogy nem csak a Magyarországon őshonos hódfajt honosították többszörös áttelepítés során (HAARBERG, 2007). A két faj egymással nem párosodik, és viselkedésükben különböző képet mutatnak. Míg a nálunk őshonos hódfaj várait a vízpartra emeli, addig az észak-amerikai rokona várait szigetszerűen a vízbe építi (Czabán Dávid szem. közi.). Gátakat mindkét faj emel. A kanadai hód Magyarországon nem védett.

Élőhelyigény és életmód

A vizsgált terület elsősorban Veszprém megyére korlátozódott, a Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság Veszprém Megyei Szakaszmérnökség működési területére. A Dunántúliközéphegység legnagyobb kiterjedésű és legnyugatibb tagja a Bakony. Jellemzőek errefelé a fennsíkok és a sasbércek. A hegység medencékkel, mély völgyekkel, olykor meredek falu szurdokokkal tagolt. A Bakonyból lefutó patakok erősen változó vízhozamúak, melyet az ide hulló viszonylag sok csapadék meglehetősen befolyásol. A nagy intenzitású, heves esőzések hatására a vízfolyások hamar megáradhatnak, de az árhullámok hamar levonulnak. Hosszabb csapadékhiányos időszak során vízhozamuk jócskán visszaeshet. A kisebb vízfolyások ilyenkor ki is száradhatnak. A vizsgált terület kiterjed a Marcal-medence és a Sárrét egy részére is. Ezeken a területen a hód mindig vízközeli élőhelyeken jelent meg, amely lehet patakpart vagy tó. Megfigyeléseink szerint a víztől pár tíz méterig távolodik el. Igen alkalmazkodó, elviseli a számára nem ideális behatásokat is, de egyben ökoszisztéma mérnök faj (BAJOMI, 2011). Ennek értelmében több feltétele van az elterjedésének, de nagymértékben hajlamos tudatosan átalakítani saját környezetét a számára megfelelő állapotúvá. A nagy esésű, gyorsfolyású patakokat nem igazán kedveli. Nem preferálja a köves talajokat sem, amibe az üregeit csak nehezen, vagy egyáltalán nem is tudja megásni. Tapasztaltuk, hogy járatainak hossza akár tíz méter is lehet. Általa ásott kotorékának bejárata mindig a vízszint alatt van. Főként nem a záródott erdőkben, hanem az úgynevezett galériaerdőkben telepszik meg. Előnyben részesíti azokat a területeket, ahol a közelben rét vagy valamilyen mezőgazdasági ültetvény van. Megfigyeltük, hogy agrárterületek hiányában