A Magyar Hidrológiai Társaság XXIX. Országos Vándorgyűlése (Eger, 2011. július 6-8.)

2. szekció: A vízgyűjtő-gazdálkodási tervezés időszerű feladatai - Dr. Orlóci István (nyugdíjas) - Dr. Szlávik Lajos (EJF): Gondolatok a vízgazdálkodási politikáról

sítatlanságnak nem kis mértékben oka a lehetőségek társadalmi „költség-haszon” elemzésének helyettesítése deklarált vélekedésekkel és jelszavakkal. 3.4. A vízgazdálkodási kockázatok A jövőkép szerves elemei és meghatározó feltételei a vízgazdálkodási kockázatok. Három kockázati kérdéscsoporttal foglalkozom, nevezetesen: • az ismerethiányokból fakadó döntési-kockázatok, amelyekre az előzőekben utaltam (kutatási, nyilvántartási hiányosságok); • a hidrológiai adottságok sztochasztikus voltából fakadó természeti kockázataink, melyek a nemzet életterének meghatározó tényezői (előbbi táblázat „Természeti kockázatok és korlátok” rész); • az externalitások; vizeink hatáshalmozó és -közvetítő, érdekviszony-alakító szerepe, amely jövőnk legnehezebben kezelhető és legnagyobb kockázata. A vízgazdálkodás kárelhárító feladatai esetében (mint az árvízvédelem, a belvízszabályozás, az aszály- és a vízminőségi kárelhárítás) az igényeket a kárkockázat, a szolgáltatást pedig a kárelhárítási kapacitás jellemzi. A profit-orientált területhasználati és gazdasági rendszerekben a kárkockázat többnyire lényegesen gyorsabban növekedik, mint a kárelhárítási kapacitások. Nagyobb területek és hosszabb időszakok átlagában ezért a bekövetkező károk általában a növekvő ráfordítások és erőfeszítések ellenére emelkedő irányzatúak. Az árvízi, belvízi, valamint aszályos eseményekkel bővelkedő utóbbi hat évtizedes időszakot öszszességében mérlegelve megállapítható, hogy a kockázatkezelés konjunkturális jellege megmaradt. A sok vagy kevés víz jelentkezése esetén a látványos felvonulás és az „ad hoc” támogatás, csendesebb vízjáráskor pedig a halogatás jellemzi a politikai magatartást. Ennek is szerepe van abban, hogy a körülmények (a vízgyűjtők és az árterek hidrológiai, gazdasági, érdekeltségi tényezői) lényeges változása ellenére ár- és belvízvédelmünk rendszere (eszmeisége és tárgyi szerkezete) csak részlegesen módosult. Érdemlegesen módosultak a kockázatvállalási tényezők, és változott a veszélyeztetettek és a biztonságteremtést vállaló állam viszonya. A kormányok csapda helyzetbe kerültek, mert a hosszú távra tervezett kockázati károk váratlanul terhelték az éves költségvetéseket. Számottevően növekedett és átalakult az árterek veszélyeztetett értékállománya. A településeken gyarapodó kockázati értékek váltak dominánssá Különleges jelentősége ennek az, hogy a települési vagyon nagyobb része a lakosság és a helyi, közösségi intézmények tulajdona. Ezek a korlátozott teherbíró képességű veszélyeztetettek, potenciális károsultak pedig a vagyonvesztés pótlására nem rendelkeznek forrásokkal, és ilyet csak hosszabb időtávon tudnának képezni. A teljes vagyonát elvesztő lakos kényszerhelyzetbe kerül: ártéri lakóhelyét nem képes elhagyni, és további sorsa az esetleges állami kártérítéstől, valamint a társadalmi segélyektől függ. A tőkeszegény és kisjövedelmű érdekeltek számottevő arányát tekintve a biztosítási rendszer (vagy az ártéri adózás) általános bevezetésének belátható időtávon nem lesznek meg a reális feltételei, sőt ezek az ártéri terhek növelnék az ország tájegységei között az egzisztenciális különbségeket. A nagy árhullámok és következményeik kérdésessé tették árvízvédelmünk kockázati filozófiáját. Az államra háruló és az 1%-os árvízhez kötött mértékű „biztonságszolgáltatás” illetve kockázatvállalás eszméje nemcsak hamis, hanem káros társadalmi tudatott és fejlesztési-döntési gyakorlatot alakított ki. A „száz évig nem lesz kártokozó árvíz” hiedelmének hatására a lakosság elfelejtette (meg nem is tanították neki) az árvizekhez alkalmazkodás elemi feltételeit, a fejlesztők pedig nem végezték el az ártéri beruházások kockázatelemzését. Mindkét hiányosság jelentős többletkárt okozott, nemcsak anyagi, hanem értelmi, érzelmi vonatkozásban is. A közvélemény kutatások eredményeiből és egyes kormányzati intézkedések „elvi” indítékából következtetve igen hiányos a vízföldrajzi adottságaink oktatása és ismeretterjesztése. Az árvizek nem esetleges katasztrófa események, hanem éghajlati és földrajzi adottságainknak rendszeresen ismétlődő, szükségszerű következményei. Olyan természeti jelenségek, amelyeknek veszélyes mértéke bármelyik évben kialakulhat; de ugyanakkor az időjárásnak olyan „termékei”, amelyek viselkedését a 12