A Magyar Hidrológiai Társaság XXIX. Országos Vándorgyűlése (Eger, 2011. július 6-8.)

2. szekció: A vízgyűjtő-gazdálkodási tervezés időszerű feladatai - Dr. Orlóci István (nyugdíjas) - Dr. Szlávik Lajos (EJF): Gondolatok a vízgazdálkodási politikáról

Az ország átmeneti politikai–társadalmi–gazdasági helyzetéből fakadó bizonytalanságok sokrétűek, és az árvízi és belvízi biztonságot, a vízellátást, valamint a vizek minőségvédelmét egyaránt érintik. A gazdasági és a döntési feltételek érdemi változásainak következtében (a fenntartási és felújítási hiányok miatt, a tulajdonosi jogok és a kezelői feladatok bürokratikus szétválasztásának eredményeként, stb.) fokozatosan romlik a vízi létesítmények és a vízvagyon állapota. A védelmi és ellátási kapacitások csökkenéséből származó veszélyeket növeli a műszaki–szellemi erők fogyatkozása is Mind a gazdasági feltételek, mind pedig a szellemi kapacitások szűkülésében számottevő szerepe van annak is, hogy érdemleges vízgazdálkodási politika hiányában a vízügyek megítélése teljesen elszakadt a tényleges társadalmi, gazdasági jelentőségétől. A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer kapcsán gerjesztett – szakmailag máig sem igazolt – problémák a vizeinkkel kapcsolatos hosszú távú feladatokról terelték el a figyelmet. Szabad utat adtak a nemzetközileg korszerűnek ítélt hazai vízgazdálkodási intézmények megszüntetésének, illetve elsorvasztásának is (egységes jog- és igazgatási rendszer, a társulatok révén önszerveződés a munkamegosztásban, a vízzel, mint egységes természeti erőforrással való gazdálkodás nyilvántartási és tervezési rendszere stb.). A szélsőséges politikai hatás káros következménye már jelentkezik a szakemberképzésben, és hat a kutatásban is. Az indokolatlan döntések nemcsak általában rontották nemzetközi tekintélyünket, hanem igen károsan befolyásolják a szomszéd országokkal szükségszerűen folytatandó vízgazdálkodási együttműködésünket is. A vízgazdálkodás jelenkori problémai a hazai átmeneti zavaroknál mélyebb gyökerűek. A vízzel kapcsolatos problémák keletkezésében és a vízgazdálkodás „sikertelenségeiben” (a társadalmi illeszkedés anomáliáiban) három újabb keletű feltételnek van növekvő szerepe: • közvetlen gazdasági és társadalmi jelentőségűvé vált a vizek hatásközvetítő, illetve hatáshalmozó szerepe; • rohamosan növekedik a víz ökológiai szerepének társadalmi jelentősége (világszerte tapasztalható „vízgazdálkodási szindróma”); • a vízgazdálkodás működésében és fejlesztésében egyre súlyosabb nehézségeket okoz a döntési kritériumokat kijelölő egységes értékrendszer hiánya. A különböző emberi beavatkozások nyomán fokozódó mértékű változások következtek be az ökoszisztéma „vérkeringésében”, a vízkörforgás és a vízháztartás beszivárgási, lefolyási, tárózódási és párolgási folyamataiban, valamint az ezekhez kapcsolódó bio-geokémiai és energetikai ciklusokban. A halmozódó és gyakran pozitív visszacsatolással is növelt hatások eredőjeként következett be a folyók és tavak szennyeződése, valamint a vízi élőhelyek biológiai egyensúlyának megbomlása; majd – a térszíni utánpótolódás mértékében – a felszín alatti vizek minőségének fokozatos romlása. Rendszervizsgálati megközelítésben a fenti hatásláncolat kiindulópontja a terület – a föld – és a vizek használata; közvetítő közege a szárazföldi vízkörforgási ciklus, végső eredménye pedig a tájökológiai rendszerek, valamint a felszíni vizek társadalmilag jelentős tulajdonságainak változása. A tájfejlődési és a hidrológiai folyamatokat befolyásoló tevékenységek két nagy csoportja közül a terület- és földhasználatok mindjárt a kiindulópontjában (a csapadékhullás és a beszivárgás helyén) érintik, és teljes egészében befolyásolják a vízkörforgás alakulását. Ilyen módon ezek hatása elsődleges és átfogó: a táj és a vízgyűjtőterület egészét átjárja. A vízszabályozások és a felszíni vízhasználatok hatása általában szűkebb és részlegesebb, mert ezek a ciklusnak jóval későbbi szakaszába, a mederbeli vízfolyásba nyúlnak csak be, bár a parti sáv, a hullámtér és az árvízi elöntések által esetenként ezeknek is lehetnek visszahatásai A vízgazdálkodás – miközben egyre hatékonyabb technológiákkal törekszik a vízigények kielégítésére és a vízkárok elhárítására – a vízjárás illetve a vízháztartás szabályozásával szándéktalanul módosítja az ökoszisztémát. A természetes élettér helyettesíthetetlenségének fölismerésével összhangban terebélyesedik a társadalom gyanakvása a környezetet érő minden műszaki beavatkozással szemben. Ebben a konfliktusfolyamatban általában nem tárgyszerű tapasztalatoknak, avagy tényleges károknak, hanem sokkal inkább a következményeket illető bizonytalanságnak van gerjesztő szerepe. A mérnöki munka ökológiai hiányosságai elsődlegesen a tervezési feltételek szűk gazdasági irányultságából fakadnak. Olyan laza a kapcsolat a műszaki jellegű vízgazdálkodás és a kibontakozó ökológia között, hogy viszonylag egyszerű hatásmechanizmusok esetén is csak vélelmezhető valamely vízépítési beavatkozás élőhelyeket és az életkörülményeket érő következménye. Az ökológiai válságnak rendkívül veszélyes tünete az, hogy a vízi munkák és a vízimérnökök környezetrombolóvá minősíté- 4