A Magyar Hidrológiai Társaság XXVIII. Országos Vándorgyűlése (Sopron, 2010. július 7-9.)
4. szekció: Erdőgazdálkodás az ártereken - Puskás Lajos (Dalerd Zrt.): A Fekete-Körös erdeinek vízpótlása és 15 éves ökológiai eredményei
2 ebben a hegyi régióban is. A vízgyűjtő terület alföldi részére ugyanakkor az erdőssztyepp klíma jellemző, 530 mm átlagos csapadékösszeggel, 250-1000 mm közti szélsőségekkel és általánosan előforduló tenyészidőszaki deficittel. Az eddig megismertek tükrében a régió felszíni vizekkel összefüggő fenntarthatósági kérdéseit két problémakörben lehet összefoglalni. Az egyik az árvízi biztonság kérdése, míg a másik a vízhiányos időszakok vízbiztosítása. Egy ilyen rövid, vázlatos ismertetés után is belátható, hogy a két feladat együttes kezelése igen komoly felkészültséget, számos szakterületre történő kitekintést és megfontoltságot igényel. A folyószabályozások jelentősen átrajzolták a Kárpát-medence síkvidéki arculatát. Kiragadva a Körös-vidéket: a Körösök együttes hossza 1253 km volt a szabályozás előtt, 265 átvágással ez 462 km-re rövidült. A folyók gátak közé kényszerítése új fogalmat vezetett be. Az eredeti víz által bejárt területet ártérnek nevezzük, míg a gátak közöttit hullámtérnek. E két terület összehasonlítása mond talán a legtöbbet a vízrendezés földrajzi, ökológiai és társadalmi hatásairól. A Tisza vízrendszerének eredeti ártere 38600km 2 volt, míg a létrejött hullámtér nagysága mindössze 2300 km 2 . Ugyanezek az adatok a mai határon belül: 23600 km2 és 1500 km 2 . A folyók gátak közé szorításával egyidőben megnövekedett a mértékadó árvízszint, ennek eredményeképpen az árvízi fenyegetettséggel terhelt terület nagysága is megnőtt, eléri a 44000 km 2-t. A hajdani ártereken megjelenő új probléma, a belvíz kezelésére 36000 km 2-nyi területen épültek csatornák. A klimatikus adottságokból eredő szükséglet kielégítésére mintegy 11000 km 2 terület vált öntözhetővé. A vízrendezés eredményeképpen létrejött ökológiai változások mértékét talán a következő összehasonlítással lehet szemléltetni: A Körösök mederátvágásainak következményeképpen visszamaradt vízzel telt holtmedrek összes partvonal-hossza meghaladja a Balaton teljes partvonalának hosszát. Ehhez még az is hozzá tartozik, hogy ökológiai szempontból a legértékesebb és egyben legérzékenyebb élőhelyek pont vizes és száraz élőhelyek határterületein alakulnak ki. A folyószabályozások humán és ökonómiai vonatkozásának megvilágítására egy korabeli írást hívok segítségül. Az Arad-megyei Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat elnökének, gr. Wenckheim Frigyes emlékére rendezett díszközgyűlés jegyzőkönyvében többek között ilyen gondolatok találhatók (Erdőhegy, 1913. május 17.): „hitte-e valaki legmerészebb álmaiban is, hogy kiűzzük a malária baczillusát az által, ha a földjeinket felszántva, a nap éltető melegének tesszük ki?” vagy „Ennek tulajdonítható, hogy a halálozások arány száma az utolsó évtizedek alatt több, mint 2%-al csökkent, míg a lakosság szaporodása 20%-al emelkedett.” vagy „ármentesített területeinken … az utolsó 25 év alatt 200-300%-al emelkedett a földek eladási értéke.” A fenntarthatóság követelményének értelmezése a folyószabályozások, a vízrendezések esetében is folyamatos újragondolást igényel, ami nem nélkülözheti sem a társadalom többi szereplőivel folytatott kommunikációt, sem történelmünk, tájtörténetünk pontos ismeretét, sem pedig a kreatív, integráló gondolkodást. . Bármennyire is meglepő az ország legfátlanabb vidékén, Békés megyében van három település - Gyula, Sarkad és Doboz -, ahol az erdősültség meghaladja az országos átlagot. Sőt ezek az erdők szinte egybefüggő nagy tömböt alkotnak, ami alföldi viszonylatban ugyancsak ritka jelenség. Többszörösen bizonyítható ezen erdőségek kontinuitása akár az államalapítás évszázadaitól, akár Ajtósi Dűrer Alfréd korától vagy a II. József féle katonai felméréstől.
