A Magyar Hidrológiai Társaság XXVII. Országos Vándorgyűlése (Baja, 2009. július 1-3.)

1. szekció: Vízgyűjtő-gazdálkodási tervezés - Andó Mihály, dr. Fekete Endre, Vidács Lívia, Busa-Fekete Bertalan, ATIKÖVIZIG: Maros hordalékkúp állapotának és potenciális szennyezőforrásainak értékelése

viszonyait jelentős mértékben érintette a határrendezés, amely miatt a vízkészlet mennyisége jelentősen lecsökkent. A Maroson és a hozzá kapcsolódó víztesteken tavasszal, kora nyáron jelentkezik a vízbő időszak. A terület déli, Dél-keleti (Mezőhegyes, Battonya) területein az öntözővízhez a határon keresztül jutnak. Az öntözéses gazdálkodás leginkább ezekre a térségekre koncentrálódik. A tavaszi időszakot követően, a nyári nagycsapadékok után a vízhiány az alegység nagyobb részét érinti, sok esetben komoly károkat okozva. A felszíni víztestek kis és közepes vízgyűjtő mérettel rendelkeznek, kis esésűek, hiszen jelentős térszín különbségek nem jellemzőek. A vízállások és vízhozamok csak a vízpótlással rendelkező víztestek esetén biztosítottak, az éghajlati adottságok a többi víztest vízviszonyait jelentősen befolyásolják. Vízhiány az alegység északi területein tapasztalható. A kis esés és a vízgyűjtő méret következményeként a vízfolyások hordalékszállítása csekély, finom szemű hordalékszállítás jellemző. Az intenzív gazdálkodás miatt a diffúz tápanyagterhelés jelentős. Növényföldrajz Növényföldrajzi beosztás tekintetében a térség egésze a Tiszántúl (Crisicum) flórajárásba tartozik. Fontosabb növénytársulásai a tölgy-kőris-szil ligeterdők és a szikes pusztai társulások. Az élővilág szempontjából a táji, növényzeti, tájhasznosítási jellemzők szabják meg leginkább a területek, növénytársulásait, az állatközösségek összetételét. Kisebb részben a kevésbé bolygatott, refúgiumnak tekinthető területek (pl. a két kunhalom, kubikgödrök, gyepek), illetve a bolygatáshoz, zavaráshoz eleve alkalmazkodott életközösségek élőhelyei (pl. a parti iszapos, homokos, bokorfüzes és puhafás zóna) által őrzött, az évszázadokkal korábbi élővilágból itt maradt, vagy a felsőbb vízgyűjtőről (ma is) idevándorló fajok jellemzik az élővilágot. A terület tájképe, növényzete (ezáltal állatvilága is) erősen magán viseli az utóbbi 150 év emberi tevékenységének nyomát. Az utóbbi 30 évben azonban nem került jelentősebb új beavatkozás hatása alá, néhol kifejezetten elhanyagolt. Ennek hatása általában kedvező az élővilágra. Az erdősültség az 50-es évektől kezdődően jelentősen nőtt –ugyanakkor nagy gyepterületeket szántottak fel, eltűnt sok gyümölcsös és elterjedtek a kiskertek. A puhafaligetekben őshonos cserjefajok hiányában az Amorpha fruticosa és inváziós fafajok csemetéi (Acer negundo, Fraxinus pennsylvanica) vannak jelen a cserjeszintben. A gyepszint is nagyon fajszegény, zavarástűrő, generalista és inváziós fajok alkotják. Az inváziós fajok a fiatal, még nyílt lombozatú erdőkben tudnak a leginkább terjedni, az idős állományok esetén már csak az erdő szegélyében koncentrálódnak. Az erdők adventív fásszárúi az Acer negundo és a Fraxinus pennsylvanica, mindkettő kiválóan terjed. Mindkét fajnak egyenrangú versenytársa az igen gyakori, nagyon hasonló ökológiai szerepet (alsó lombkoronaszint) betöltő Ulmus laevis. Az adventív Echinocystis lobata és Vitis riparia ellen nem sok remény van védekezni. Előbbi a cserjeszintet, utóbbi a legmagasabb fákat is fenyegeti ugyanazon a módon: rájuk kúszva a teljes beárnyékolás révén elpusztítják azokat. A lágyszárúak közül veszélyesen elszaporodhat még a Xanthium spinosum. A jelenlegi és a potenciális természetes növényzet A természetközeli növényzet területaránya a mezőgazdaságilag nem vagy nehezen művelhető szikes és ártéri területek miatt viszonylag magas, 12%. Jellemző természetes élőhelyek a szikes rétek (F2, 3.5%), a cickórós szikes puszták (F1b, 2%), az ürmös szikes puszták (F1a, 1.3%), a mocsárrétek és nádasok (D4, B1a, 1-1%), a jellegtelen gyepek (O5, 1.9%), a mezsgyéken és a szikespusztákba ágyazva a löszgyepek 8