A Magyar Hidrológiai Társaság XXVII. Országos Vándorgyűlése (Baja, 2009. július 1-3.)

12. szekció: Szikes vizeink, mint az Európai Unió különleges értékei - dr. Mátrai Ildikó, Rózsáné Szűcs Beatrix, EJF: A garai Sóstó növényzetének természetvédelmi értékelése és a helyreállítás lehetőségei

2. ábra. A garai Sóstó ábrázolása az első (1782-85) és a második (1858) katonai felmérés térképén (ARCANUM, 2004) A régebben kisebb területű, de mélyebb vizű szikes tóban található kiemelkedő hátak az idők folyamán lemosódtak, a mélyebb helyek feltöltődtek, a tó elsekélyesedett, területe megnagyobbodott. A tónak délen ugyan volt némi lefolyása, de vize nagyrészt mégis elpárolgott, amelynek következtében sok alkáli-só (nátrium-karbonát, nátrium-hidrokarbonát, nátrium-klorid, nátrium-szulfát) halmozódott fel vizében. Vízszintje nagy ingadozásokat mutatott, időnként ki is száradt. Hal többnyire volt benne, nád csak néhol a part mellett. „A tónak úgyszólván csak annyi haszna volt, hogy a környékbeli lakosok kacsa- és libatenyésztésre használták s minthogy a vízi szárnyasok ezrei tanyáztak benne, jó vadászterület volt.” (Herke, 1934). 1880-ban Schleicher bajai mérnök bérelte ki a területet, egy részére halastavat tervezett, nagyobb részét vízmentesítve szántóföldként kívánta használni. Vállalkozása azonban nem járt sikerrel, az ekkor végzett árkolások nyomai még az 1930-as években láthatóak voltak. Az első világháború után a község szántóföldi hasznosítás reményében a tavat lecsapoltatta. A lecsapoló csatorna Vaskút környékéről indulva haladt Gara felé, majd a tavat keresztül szelve déldélnyugat irányban húzódott a Dunáig. A lecsapolást 1927-ben fejezték be, ekkor a tófenék gyakorlatilag kopár volt. Még ebben az évben a lecsapolt területet több helyen feltörték és árpát, zabot, kukoricát, kölest próbáltak termeszteni rajta, sikertelenül. 1927-ben elvégzett vizsgálat alapján a tófenék „talaja” meszes-szódás-szikes, humuszgazdag, feketésszürke színű volt. Az átlagosan 50-60 cm-es, de helyenként 80-100 cm-t is elérő vastag humuszos szint alatt mészzárványos sárga agyagot (löszt) találtak. A tófenék legtöbb pontján az összes sótartalom 0,4-0,7% között mozgott, a lemosódott hátak helyén ez 0,7%-ra is felemelkedett. A tó lecsapolása után létrejövő talajt III. és IV. osztályú szódás szikesnek minősítették, melyen ezen állapotában szántóföldi művelést nem lehetett folytatni. Az 1928-as évektől kezdődően a talaj fizikai-kémiai tulajdonságainak javítására mezőgazdasági kísérleteket végeztek (3. ábra) (Herke, 1934). 3