A Magyar Hidrológiai Társaság XXVI. Országos Vándorgyűlése (Miskolc, 2008. július 2-4.)
7. szekció: A VÍZ, MINT MEGÚJULÓ ENERGIAFORRÁS - Ágoston Bence , Dr. Kozák Péter, Dr. Török József, ATIKÖVIZIG: A termálenergia hasznosítási lehetőségei a Dél-alföldi Régió területén
A Tisza alsó völgyében kialakult mezőgazdasági hévízhasznosító agglomeráció évente 8-10 millió m3 70-100 °C közötti hőmérsékletű víz hőenergiáját használja fel, ezzel világviszonylatban is az elsők közé kerülve. Lakások és közintézmények kommunális távfűtési energiaellátására is használnak hévizet több délalföldi városban. Elsőként Szentesen és Szegeden, majd Hódmezővásárhelyen, Makón, Csongrádon, Szarvason, és Tiszakécskén oldották meg hévízkutak által szolgáltatott geotermikus energia igénybevételével kórházak, lakások és közintézmények fűtését és használati melegvízellátását. A távfűtő rendszerek kiépítése az 1960-as évektől kezdődően mintegy három évtizeden át történt,jelentősen hozzájárulva az érintett városok levegőjének tisztábbá válásához. Az ipar is használ hévizet üzemi épületeinek fűtésére, technológiai melegvízellátására, a délalföldi szénhidrogénmezők bányászatánál vízvisszasajtolásra, a szénhidrogén kitermelés okozta rétegnyomás-csökkenés visszapótlására. A hasznosítási helyek kisebb részénél (7-8%-ánál) egyes fenti hasznosítási formák kombinációja is előfordul. Például a magas hőmérsékletű vizet először légtérfűtésben, majd hőfokának csökkenésével használati melegvízellátásban vagy padló- és talajfűtésben, végül fürdőkben használják fel. Ilyen hasznosítási módokkal találkozhatunk pl. Hódmezővásárhelyen a Geotermikus Közműrendszer, a Városi Kórház valamint a Strand- és Gyógyfürdő együttes hévízhasznosításánál. Ez a leginkább kívánatosnak tartott többcélú hasznosítási mód egyaránt igénybe veszi a vizet és a benne rejlő hőenergiát, így teljes mértékben hasznosítja a kitermelt hévizet. 3.2 A használt hévizek elhelyezésének helyzete és problémái A használat során lehűlt hévizek többnyire közcsatornákba, belvízlevezető csatornákba, esetleg tavakba-tározókba jutnak, illetve mintegy 25%-át visszasajtolják a hévíztároló rétegekbe. A felszíni befogadóba vezetett vizek jelentős részénél az összes sótartalom, illetve a nátrium-egyenérték %-a meghaladja a felszíni vízfolyásokba és közcsatornákba szennyvízbírság nélkül bevezethető terhelési határértéket. A vízfolyások végső befogadója rendszerint valamelyik nagy folyónk. Esetükben a káros hatások minimalizálását a hévizek környezetkímélő elhelyezési módjának, a vízelvezetés célirányos szabályozásának optimalizálásával lehet elérni. A hévízhasználatokból kikerülő sósvizek időszakos tározására, elhelyezési változataira a problémával leginkább érintett vízügyi igazgatóságok (Alsó-Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság, Szeged és a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság, Debrecen) már az 1970-80-as években megoldásokat dolgoztak ki. Az akkori szabályozás egyik leghatékonyabb módja a hévizek átmeneti tározása (pl. a Szentes Veker-éri- és a Szegvár Kórógy-parti hévíztározók segítségével), majd öntözési idény után a Tiszába vezetése volt, amely erősen csökkentette a Szentes környékén leginkább érintett Kurca-főcsatorna kettőshasznosítású rendszerébe a sós hévizek öntözési idényben történő bejutását. Az időszakos tározás a nagy sótartalmú hévizek esetében a folyóktól távol eső területeken csak átmeneti lehet, mert a hévíz végső befogadóban történő bőséges hígítása csak a víz hosszú, környezetszennyező “utaztatását” követően valósulhat meg. Ugyanakkor hátránya az is, hogy a környezet terhelését nem akadályozza meg, és nem pótolja vissza a fogyatkozó hévízkészletet. Az öntözés mellett térségünkben jelentős a halászati-horgászati, illetve halgazdasági célú felszíni vízhasználat is, melyet - vízminőségi szempontból - szintén veszélyeztethet a hévízhasznosítás. A hévíz magas ammónium-ion tartalma a felszíni vízbe, különösen állóvízbe kerülve azért veszélyes, mert a szabad ammónia koncentráció növekedése következhet be, ami közvetlenül okozója lehet a halpusztulásnak. A hévízben lévő 7
