A Magyar Hidrológiai Társaság XX. Országos Vándorgyűlése I. kötet (Mosonmagyaróvár, 2002. július 3-4.)
3. SZEKCIÓ: SZENNYVÍZCSATORNÁZÁS ÉS –TISZÍTÁS - KÁRPÁTI ÁRPÁD: A szennyvíztisztató–iszapkezelő együttes jövője
bontható szerves anyagokban lényegesen gazdagabbak, mint a fásult növényi részek, azokkal vegyesen, mesterséges körülmények között a komposztálás jól ismert technológiájával már mintegy iparosítva humusszá alakíthatók (7)'. Évszázadok, évezredek óta ismert az említett technológiának az a változata, melynél az állati trágya szalmával, vagy más növényi részekkel keverve hosszabb-rövidebb idő alatt szabályozatlan hőmérsékleten is humusszá alakul. A szalmás trágya esetében az állati ürülék könnyen bontható komponenseinek a gyorsabb biológiai átalakítása (a lebontási folyamatok nagyobb indító sebessége) eredményezheti a hőmérséklet megkívánt emelkedését a komposztálódás, humifikáció meggyorsítását, s közegészségi igényeinek biztonságosabb teljesítését (7, 8). Spontán kialakulása eredményezi a szalmás trágyadombok intenzív kipárolgását, hidegebb időben jól megfigyelhető gőzölgését. A komposzt hasonló, sőt tovább intenzifikált termelésének a lehetősége az elmúlt évszázadban megindított és széles körben szükségessé vált szennyvíztisztítás szilárd iszapmaradékával is lehetséges. Ehhez megfelelő nyersanyag a szennyvíz aerob tisztításánál, valamint annak nyers iszapja anaerob rothasztásánál, metanizációjánál keletkező maradék is. Természetes, hogy az előbbi több, aerob úton még jól bontható szerves tápanyagot tartalmaz, mint az aerob stabilizálás, vagy az anaerob rothasztás maradéka. Az utóbbi esetében is messze elégséges könnyen bontható rész marad azonban a szilárd fázisban, hogy a korábban említett fás maradványokkal (szalma, fűrészpor, tőzeg) tökéletesen feldolgozható, humifikálható alapanyagot jelentsen (6,8). A humusz alapanyaga ilyenkor a szennyvíziszapok sejtmaradványai, s a növények lignintartalmának a mikrobiológiai átalakításával, molekuláinak aprításával, hidrolízisével, "depolimerizációjával" és oxidációjával keletkezik. A hidroxi-, metoxi-, és alkil-csoportokat tartalmazó lignin monomereket a mikroorganizmusok változatos összetételű aromás savszármazékokká oxidálják. Az így keletkező, úgynevezett humusz prekurzorokból azt követő, döntően kémiai stabilizálásával (gyürűzáródás, polikondenzáció, addíció, stb.) keletkeznek a komposztálás során a rendkívül változatos összetételű és molekulatömegű, nagy biológiai stabilitású "humusz" molekulák. A kémiai átalakulások részben egyidejűleg, részben a biológiai lebontási folyamatokat követően játszódnak le a komposztáláskor (2, 9, 10, 11). A komposztálás során a cellulóz és lignin bontását, s monomerjei előállítását, részleges átalakítását végző sugárgombák és gombák a baktériumok részére lebontható tápanyagot, tovább oxidálható fenil-vegyületeket állítanak elő. A baktériumok ugyanakkor fehérjékben gazdag segédtápanyagot biztosítanak az előbbieknek a kialakuló szimbiózisban (7). A fenti soklépcsős mikrobális lebontás eredményeként olyan oxidált fenol és fenil-propanol származékok keletkeznek, melyek kisebb mértékben a jelenlévő mikroorganizmusok enzimjeinek, esetleg elhalt szervezetek, vagy talajlakó magasabb rendű szervezetek enzimjeinek a katalitikus hatására, de legfőképpen a környezet biztosította spontán kémiai átalakításokkal kondenzálódnak, kisebb-nagyobb molekulatömegű humin-vegyületeket eredményezve. A humusz kialakításában a komposztálódó rendszerben jelenlévő olyan lebontási termékek, mint az aminosavak és aminocukrok addícióval történő beépülésük révén ugyancsak fontos szerepet játszanak (2). A termofil tartomány átalakítási folyamatai ugyanakkor csak kisebb mértékben vesznek részt a humusz prekurzorainak a biológiai előállításában, ugyanakkor a polimerláncok lebontása ekkor is igen gyors (11). A prekurzorok döntően a termofil szakaszt követően, a mezofil tartományban a gombák és sugárgombák, majd a baktériumok tevékenységének együttes eredményeként keletkeznek (11). Ezzel egyidejűleg, valamint ezt követően, az alacsonyabb hőmérsékletű komposztálódási (érési) szakaszban következik be az oxidált fenilszármazékok már említett, elsődlegesen kémiai átalakulása, polikondenzációja, s azzal a humusz kialakulása. Az utóbbi folyamat végső fázisát a talajlakó magasabb rendű szervezetekkel történő végleges 149
