Hidrológiai tájékoztató, 2006

A 30 ÉVES KISKUNSÁGI NEMZETI PARK JUBILEUMI ELŐADÁSAI - Dr.Kákonyi Árpád: Vízháztartási változások a Kétvízközén

nyok, botulizmus, halpusztulás jelentkeztek, a rágcsálók (mezei pocok, ürge, hörcsög), róka, és vaddisznó egyedszáma megnőtt. A mocsári, szikes tavi, réti madárkolóniák eltűntek, a korábbi élőhelyek fészkelő közösségeinek faj összetétele átalakult, vonuláskori jelentőségük elmúlt. A gyűrűző táborok fogáseredménye lecsökkent, majd funkciójuk kiüresedett. Az ökológiai potenciált és az ebből fakadó tájhasználatot a víz térbeli és időbeli eloszlása határozza meg. A vízháztartási változások kedveztek az agresszívan terjedő, tájidegen gyomfajok térhódításának (parlagffi, selyemkóró, aranyvessző, akác, bálványfa stb.). Tetemes mezőgazdasági, illetve természeti kárt okoznak, mert kiszorítják élőhelyeikről a védett és haszonnövényeket, elszegényítve a természetes flórát, csökkentve a diverzitást. A tartós vízhiány miatt táji kiterjedésben évtizedek óta lehetetlen az „eredeti", vagyis e változás előtti (felszíni illetve a felszín alatti vízkészlettől függő) ökoszisztémák ökológiai vízigényének elfogadható szintű kielégítése. Mára a felszíni vizek meghatározó része eltűnt, a vízborítás kiteijedése, illetve időtartama drasztikusan csökkent, a talajvizek szintje, a rétegvizek nyomásszintje pedig tartósan süllyedt. A (korábban) vízjárta területek a Hátságon nem sorscsapásként, hanem a szélsőséges vízháztartási jelenségek ideális csillapítói lehetőségeként értékelendők. A kontinentális sajátosság miatt csapadékosabb években kétszer annyi csapadék hull, mint szárazabb esztendőben. A természetes tározók funkcióinak viszszaállításával, rossz termelésbiztonságú területek „feláldozásával" az időjárási szélsőségesség, a víz- és aszálykárok eredője minimalizálható lenne! Medence jellegből adódó árvízi-belvízi kitettségünk ellenére az elmúlt 35 évben a mezőgazdasági károk 42%-a aszálykár és mindössze 18%-a volt vízkár (összesen, árvízkárral együtt)\ Az aszály okozta agrárkárokat 2003-ban 50-55 Mrd Ft-ra becsülték. A KvVM adatai szerint az évben 104 ezer ha „belvizes" terület volt nyilvántartva, a védekezési 808 MFt, a fenntartási költségek 1571 MFt-ot tettek ki!!! (VAHAVA) A Hátságon az országos átlagnál sokkal súlyosabb az aszálykárok dominanciája! E tény a „belvízvédekezési" stratégia teljes újragondolását tenné szükségessé, az előretekintő lehetséges maximális vízmegtartást és nem pedig az elvezetést helyezve előtérbe. 1990-2000 között a homokhátságon a (racionális?) földhasználat változása igen jelentős elmozdulást mutatott. A termőhelyi megfelelőség oldaláról is vitatott erdők területe további 10 000 ha-ral növekedett! A korábbi nyílt homokpuszta-gyep (amelynek talajvízfogyasztása bizonyosan zérus) helyén telepített nemesnyarasok (ha képesek elérni a talajvizet) fejlődő periódusukban 8-900 mm/év talajvizet is elhasználhatnak. A támogatások hatására fokozódó erdőtelepítés további terhelést jelent a felszín alatti vízháztartásra, az erdők és a maximális talajvízszín süllyedések területének egybeesése elgondolkodtató. Az ökológiai adottságokat mellőző intenzív területhasználat is sok vizet kíván. Megnövekedett a talaj- és rétegvíz készletek igénybevétele. Az utóbbi 30 évben a Duna-Tisza közén engedély nélkül létesített mintegy 100 ezer kút vízkivétele a vízháztartási számításokban nem szerepel, de káros környezeti hatásai egyértelműek. A felszíni vízbázissal nem rendelkező hátsági sírkutak, ,jóléti", „szociális", bánya-, halas- és horgásztavak is tetemes felszín alatti vízkészlet pazarlásával járnak. A hátsági vízrendezés érdekében ásott belvízcsatornák évtizedeken át csapolták meg a korábbi vízjárta területeket. A kanálisok kapacitása, mérete, sűrűsége, záróműtárgy ellátottsága létesítése idején is vitatható mértékű volt. A 30^10 évvel ezelőtt született határozatok (vízjogi üzemeltetési engedélyek) kiadásának alapjául szolgáló (közgazdasági, vízháztartási, környezet-, természetvédelmi, jogi, tulaj donszerkezeti stb.) körülmények, viszonyok, szempontok és célkitűzések alapvetően megváltoztak. Ennek ellenére a relatíve nagy számban és méretben megépített csatornákra még mindig az akkori, gyökeresen más viszonyokra és törekvésekre megállapított üzemeltetési engedélyek vannak érvényben. A tulajdonosi részérdek mellett ez a másik komoly akadálya a racionális vízmegőrzés végrehajtásának. Pedig a hátsági vízrendezést megelőző megőrző vízkormányzás a meglevő művekkel is előállítható lenne. A belvízcsatornák üzemeltetését a hidrometeorológiai körülmények figyelembevételével, az időszerű vízháztartási helyzetnek megfelelően kellene újraszabályozni. Most kellene/lehetne vizet megőrizni, amikor csapadékos évünk van, amikor halmozódnak a készletek. Az agrárkörnyezeti célprogramok is érdekeltté teszik a gazdákat. A helyi vízvisszatartás megvalósítása tehát inkább elhatározás, mint ráfordítás kérdése. Kis költségvetésű, tájba illő, könnyen bontható mérnökbiológiai vízszintszabályozó „műtárgyakkal" is megoldható. További lehetőség a használtvizek, tisztított szennyvizek helyben tartása. A kógens jogszabályoknak megfelelően a vízgyűjtő-gazdálkodási tervezés során mielőbb felül kell vizsgálni a csatornák, tározók üzemrendjét és a korábbi vízjárta területeket a kialakult körülmények által indokolt maximális vízmegőrzés szolgálatába kell állítani. 56