Hidrológiai tájékoztató, 2004

TERÜLETI VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Dr. Molnár Béla: A Kiskunsági Nemzeti Park jelentős földtani és vízföldtani értékei

cseméretet a szél az üledékből gyakran „kirostálja" és a futóhomok jó osztályozottsága is részben ebből adódik. Az 1,0 mm átmérőjű szemcsék a felszínen általában szal­tációval, a 2,0 mm-nél durvábbak pedig görgetéssel mo­zognak előre. A fülöpházi buckáknál a legdurvább szem­csék 0,8 mm átmérőjűek. Az átlagos szemcseméret azon­ban közép homokos aprószemü homok, vagyis 0,1—0,5 mm közötti átmérőjű (Molnár B. 1999a, 1999c). A szél pusztító munkájánál a felületre ható deflációt és a mélység felé ható abráziót különböztetjük meg. A Duna—Tisza közén elsősorban a defláció érvényesül és ez akkumulációt eredményez. Az abrázió maximális mélységét a talajvízszint korlátozza. A szél vonszoló szállításánál „szállítási szőnyeg" ala­kul ki. A szél turbulens örvényei csak a felszínt érintik. A „vonszolási szőnyeg" alatti részen a szemcsék már nem mozognak előre és ezért azok helyben maradnak. Ezzel a szél energiájának megfelelően a homokszemcsék kiválasztódnak, elszállítódnak és különböző formákat (buckákat) képezve halmozódnak fel. A szélszállításnál ez a környezet az egyik nagyon jellemző kifejlődés és ez a meglátogatott homokbuckás területen is megjelenik. A homok felhalmozódásoknál mikro és makro formá­kat különítünk el. A Duna—Tisza közén és így a fÜlöp­házi homokbuckáknál is a következő mikroformák jelen­nek meg. A homok driftek, amelyek valamilyen fix akadály mögött halmozódnak fel. Ez lehet pl. kisebb bozót, fü­csomó vagy egyéb helyeken kőzetdarab. A homok ezek szélárnyékos oldalán halmozódik fel. A homokdrift nyel­valakú homoktestet alkot. A homokhullámok szintén jellemző formák. A vízi szállítású áramlási fodroknál mindig a taréjak közötti mélyedésben, a homokhullámoknál pedig mindig a taré­jon helyezkednek el a legdurvább szemcsék. (Ez egyben a fosszilis lerakódások felismerésénél is fontos jegy.) A homokhullámok magassága és a taréjok egymástól való távolsága a szél erejétől és a rendelkezésre álló szemcse­mérettől függ. Fülöpházán ezek egymástól való távolsá­ga néhány cm és dm, a magasságuk pedig 3—10 cm kö­zött változik. A homokhullámok a szélirány változása (ingadozása) miatt villásan elágazhatnak és időnként ke­resztirányú homokhullámok is szuperponálódhatnak. Látványos eolikus makro felhalmozódási formák a ho­mokbuckák. A homokbuckák nem mások, mint szél ál­tal lerakott homokdombok. A Duna—Tisza közén Fü­löpháza környékén ma is mozgó buckák vannak. Ezek legjobban a sivatagi parabola buckákhoz hasonlítanak. Azoktól azonban annyiban témek el amennyiben a kör­nyezet nem sivatagi. A parabolabucka jellemzője, hogy formája patkóalakú. A homokmozgásnál a homok a buc­ka közepén halad jobban előre. A szélirány felé eső vé­gein (kaijainál) a nedvesség és a növényzet miatt lassúbb a mozgás. A Duna—Tisza közén a lavinálódási oldal, a­mely a szélárnyékos oldalt jelenti általában 20—30°-os, a szélnek kitett oldal pedig 10° körüli. A bucka úgy halad előre, hogy a szél a homokot a tetőpontig fújja, majd ott nem az egész lavinálódó oldalon egyszerre, hanem nyelvalakban, alul kiszélesedve részletekben omlik a ho­mok a lejtőn le. A bucka évi előrehaladása a mi viszo­nyaink mellett 05—1,0 közötti, és elsősorban az un. nagyböjti szelek idején intenzív (Molnár B. 1999a). A bucka magassága a mindenkori szél erősségétől és a ho­mokszemcse mérettől függ. Fülöpházán a legnagyobb bucka magasság eléri a 20—25 m-t. Egy új bucka min­dig a korábbi buckák közötti mélyedésben halad előre. A bucka belső rétegződésére jellemző, hogy a laviná­lódó oldalon 25—34°-os lejtős réteglemezek alakulnak ki. A réteglemezek néhány mm vastagságúak. A széli­rányba eső kisebb lejtőszögű oldalon a homokszemcsék vonszolással és szaltációval haladnak előre. A szélirány­nyal szembeni oldalon maximálisan 15° -os rétegleme­zek alakulnak ki. A buckák belső rétegződését alapvető­en ez a két folyamat alakítja ki. Ennek eredményeként kisebb dőlésszögű 20 cm vastagságú rétegkötegek, illet­ve azon belül nagyobb dőlésszögű elnyírt réteglemezek jönnek létre. A fülöpházi buckák az uralkodó széliránynak megfele­lően ÉNy—DK-i tengelyűek. A szélirány azonban váltó­zó, így a homlok kisebb szögben változik és ennek e-red­ményeként egymás mellett és egymáson is több bucka­front jelenhet meg. A buckák felszínén a korábban emlí­tett mikroformák is jelen vannak. Sajátos, hogy az előre­haladó buckák útjába eső, és eltemetett fák és bokrok egy idő után kissé „szenesedett" formában újra a felszín­re kerülnek. Az élettelen földtani értékek mellett a buckás vidéken sajátos, több esetben endemikus növényzet található. A következő megállóhelyünk a Kelemenszék tó volt. Ez ugyanazon út mellett a 4l-es km-nél lévő dél felé ve­zető kavicsos úton érhető el. A tó a KNP „Felső -Kis­kunsági tavak" részét képezi. Az egész terület a Kecske­mét-solti út mindkét oldalára kiterjed, összes területe 3905 hektár. A Kelemenszék tó a szabályozás előtti du­nai ártéren jött létre, keletkezése szerint az egykori ártéri mélyedést foglalja el. A terület 93 m tszf-i magasságú. 10 m mélységig a tó alatti üledékek a következők. 2,0— 10,0 m között középszemű, 1,5—2,0 m között aprósze­mü homok van, 0,0— l,m között pedig vízzáró agyag te­lepül. A homok felső része áthalmozott folyóparti düne homok, alsó része folyóvízi. A homok karbonát tartalma 10,0—20,0 %, az „agyagé" pedig 25,0-^0,0 % közötti, ez részben tehát már dolomitiszap. A tó környéki talaj­vizek 1974 őszén mért összsó- tartalom értékei 6—8000 mg/l, tehát igen magas értékűek voltak (Molnár B. 1999b., Molnár B.—Kuti L. 1978a, 1978b,). A vizek nát­rium tartalma 1000—2000 mg/l, a kalcium tartalma pe­dig 10,0—50,0 mg/l közötti volt. A vizek nátrium hidro­gén-karbonátosak, fokozott klorid tartalommal. A K-i, morfológiailag magasabb Duna—Tisza közi hátsági oldal felől a kalcium mellett magnézium tartalmú vizek szivárognak a tó felé. Ez a víz a nagy karbonát-tar­talmú dolomitiszap képződést segíti elő. A tóvíz a Duna gátak közé szorítása előtt a nagy árvíz­kor kiöntő vízből, a csapadékvízből és a tó felé szivárgó talajvízből nyerte utánpótlását. Az utóbbi megfelel a Tóth J. (1963,1971) által kimutatott helyi áramlási rend­szerek hatásának (Molnár B. 1999b ).A szabályozás után a dunai víz elmaradt. A tóvíz kémiai viszonyait 1976-ban Szépfalusi J. (1976) vizsgálta. 1976 áprilisa és novembere között a tó­víz összsó tartalma 1310 mg/l.-ről indulva a 07 hónapra

Next

/
Oldalképek
Tartalom