Hidrológiai tájékoztató, 2001

TERÜLETI VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Dr. Vágás István: A Tisza 2001. évi tavaszi árhulláma

I cm-rel haladta fölül az 1888-ban észlelt addig legnagyobb vízállást. Innen kedzve a Tisza medre és hullámtere bőven elegendőnek bizonyult az árhullám befogadására, annál is inkább, mert a Bodrog Tiszába szállított vízmennyiségei mérsékeltebbek, a Körös és Maros vízmennyiségei minimálisak voltak. Az árhullám és a védelem szüksége bizonyos mértékig mégis fennmaradt a Tisza teljes hosszában, mert a Duna egyidejű árhulláma a Tiszát visszaduzzasztva, árhulláma tetőző vizeinek továbbhaladását pedig hosszú időn át késleltette. Az árhullám a Közép- és Alsó-Tiszán A kevéssé telt Tisza-meder és hullámtér, valamint a Kisköre-i tározó tere úgy fogadta be a Kárpátalján és a magyar Beregben katasztrófát okozó árhullámot, hogy ez Tiszabőig beleolvadt a Duna árhulláma által március közepe felé tartósan visszaduzzasztott Tiszába. Hasonló lett a sorsa az újabb, a következő, kisebb, Vásárosnaményban március 21-én tetőző árhullámnak is: az is véget ért Tiszabőnél március 27-én (I. ábra). A Tisza e két árhulláma Szolnoktól kezdve elveszítette hidrológiai önállóságát. A most említett két árhullám tetőzése 35, illetőleg 45 km/nap sebességgel haladt. Vásárosnamélytól Tiszadorogmáig, vagy Tiszabőig. Haladásuk Tiszabő környékén megállott, s a vízállás Szolnoknál a március 22-től április 3-ig tartó 829-836 cm közötti kéthetes tetőző időszakban csaknem állandósult. A szolnoki alig változó vízállások a Körös és Maros hatásának hiányában teljesen a Duna árhullámával vezérelt visszaduzzasztásnak engedelmeskedtek. A nehezen kialakult szolnoki tetőzés 3-4 nap alatt jutott túl 20 km/nap sebességgel a Tiszaugig szükséges 66 km távolságon. Lefolyási akadályok nem lehettek, hiszen azokat a Tisza adott szakaszán a 2000. évi árvíz után igyekeztek megszüntetni. Csongrádtól kezdve, amikor a Duna már elkezdte az apadást, a Tisza tetőzésének 2 és fél nap elegendő lett, hogy tetőzése 100 km/nap sebességgel a titeli torkolatig jusson. Csongrád alatt sem lehettek jobbak a lefolyási feltételek, mint Szolnok és Csongrád között. Voltak régebben olyan árhullámok is, amelyek Csongrádig jutottak hasonló sebességgel, mint most Tiszabőig, és akkor éppen a Csongrád alatti folyószakaszt kárhoztatták egyes szakértői vélemények, hogy „rosszul vezeti" a vizet. Erdős Ferenc 1920-ban egyenesen az itteni Tisza-meder szelvényének bővítésére tett javaslatot. Mennyit használt volna ez a beavatkozás a Duna, vagy más esetekben a Maros által esetileg létrehozott hidrológiai feltételekkel szemben? A Tisza mellékfolyók által nem befolyásolt 2001. évi árhulláma a Duna hatásán keresztül elég élesen világított rá, hogy az árhullám tetőzésének haladását nem téveszthetjük össze a víz mozgásával. A víz mozgási (közép)sebességét a meder érdessége, annak hidraulikus sugara, a vízszín esése a Chézyféle feltételek szerint alakítja. Az árhullám tetőzése ezzel szemben a vízen továbbhaladó hatás, amelyre a folytonosság törvényét nem értelmezhetjük, s amelyet befolyásolhat az áramlási sebesség is, de sokkal inkább a folyó pillanatnyi duzzasztott, vagy süllyesztett állapota, és ennek az állapotnak tartós, fokozódó, vagy megszűnő volta. Lehetőségek az árvizek megfékezésére A Felső-Tisza Tivadar feletti külföldi vízgyűjtőin jelenleg összesen kereken 6400 km

2 az erdővel borított teriilet. Az erdők nagyjából 100 mm-ben kifejezhető víztározó kapacitását tekintve Vásárosnamény szelvénye felett az erdők alatti talaj és alomtakaró legfeljebb 640 millió m

3 vizet képes magába fogadni. Ha ez a teljes tározótér mindenkor ténylegesen rendelkezésre állna, ebbe (a csúcs-vízhozam mellett) a Felső-Tisza 2 napi árvízhozama sem volna elhelyezhető. A száraz időszakokban is nedves erdei talajok, a hegyvidékek gyakori előkészítő esői mellett a nagyobb árvízi lefolyások idején a tényleges erdei tározótér számára a potenciálisnak legfeljebb 20-25%-a marad alkalmas esővizek befogadására. így a Tisza félnapi hozamánál kevesebb vízmennyiséggel késleltethetik az árvizeket. Az erdők az árvízhozamok csökkentéséhez mindenképpen hozzájárulnak, de korántsem tartozhatnak az. árvízmentesítés és árvízvédelem elsődleges, döntő eszközei közé. A hegyvidéki víztározásokról még Kvassay Jenő mutatta ki, hogy a Tisza és mellékfolyóinak alföldi szakaszán a töltések építése és fenntartása azok teljes kihasználása esetén sem kerülhető el, mert a főfolyó anyamedre csak a közepesnél kisebb vízhozamok elszállításához elegendő. 1939 és 1944 közt az Országos Öntözésügyi Hivatal részletesen feltárta a hegyvidéki tározás lehetőségeit. Mosonyi Emil 1942-ben készített táblázata szerint a Felső-Tisza kárpátaljai vízgyűjtőjén 8 völgyben összesen 510 millió m' víz lett volna tározható, az észak-erdélyi (Visó-völgyi) tározótérben egymagában is 900 millió m\ több, mint Kárpátalján együttvéve. A Visó-völgyi, az Alföld öntözése számára is elképzelt nagy tározó létesítésének realitása 1942ben is kétséges volt a 10 ezernél több lakos, az út, vasút és ipari létesítmények áttelepítésének szüksége miatt. A 70-es évtized nemzetközi tárgyalásainak tározótér-becslése nagyjából a Mosonyi szerinti nagyságrendek mellett maradt. A jelenlegi ukrán elgondolás kizárólag árvízi csúcstározásra igénybe veendő apróbb völgyek „zöld-tározó"-ként együttesen 300 millió nV tározási lehetőségével számol. Ez utóbbi megoldás előnye, hogy az adott össztérfogat hirtelen árvizek esetén diszponibilis volna. De még így is csak egyes kisebb részvízgyűjtőkön várható enyhülés az árvízi megrohanások során. 300 millió m' tározótér a Felső-Tisza mintegy 20 órai árvízmennyiségét volna képes (potenciálisan) magába fogadni. Az erdőkhöz hasonlóan a hegyvidéki tározások is kétségtelenül segítenék az. árvízkárok mérséklését, de annyi tározási lehetőség sem Kárpátalján, sem Észak-Erdélyben nincsen, amennyi a magyar Alföld igényeit egyúttal maradéktalanul kielégíthetné. Sok szó esik az 1998-at követő árvízvédekezések, a 2001. évi beregi katasztrófa után valahol a Nagy-Alföldön létesítendő síkvidéki tározás(ok)rö\, amely által az árvízveszéllyel fenyegető árhullám-csúcsok - vélhetőleg - megszelídíthetők volnának. A síkvidéki tározások fő feltétele, hogy a Tisza közelében és a folyó hosszabb szakaszára elosztva sikerüljön több helyen összesen legalább 1,2-1,5 km' (=1200-1500 millió m'), de még jobb, ha ennek kétszeresét magába foglaló tározó térfogatot műszakilag és gazdaságilag alkalmassá tenni és berendezni az eddig mértékadónak tekintett vízállásoknál magasabbakat okozó vízmennyiségek befogadására - vagyis az árvízi csúcsok folyóhossz menti fokozatos „lefejezésére". A tározásra szánt vizeket a töltések rögtönzött megbontása nélkül, műtárgyak (zsilipek) segítségével, kezelési szabályzat betartásával, az árvízvédekezés stratégiájába építve a vízügyi szolgálat irányításával volna szükséges kivezetni a folyóból, s ekkor lehet remény a töltésrendszer jelentőségének csökkentése nélkül a síkvidéki árvízcsúcstározás előnyeinek kihasználására is. Még ez sem tenné szükségtelenné azonban azt a további feltételt, hogy teljes töltésrendszerünket kiépítsük a régebben meghatározott „mértékadó" koronamagasságra. A síkvidéki víztározás megoldása mellett sok érv szól ugyan, 43