Hidrológiai tájékoztató, 2000

TERÜLETI VONATKOZÁSI CIKKEK - Bukovszky György: A Velencei-tó "kiszáradása"

5. A vízforgató-kezelőkkel szemben támasztott szakmai igények A 37/1996. (X.18.) NM rendeletben előírt minimális szakképesítést megfelelőnek tartjuk, a gond az, hogy a fürdők jó része még ezt sem tudja teljesíteni. Különös gond jelentkezik, az idény-jellegű fürdőknél. Az is nyilvánvaló, hogy a töltős-ürítős üzemnél komplikáltabb feladat a víztisztító-vízforgató berendezéssel ellátott fürdő üzeme, itt tehát a rendelet szerinti minimális szakképesítést mindenképpen be kellene tartani, illetőleg ennek a betartására folyamatosan fel kellene készülni. A minimális követelményeken túlmenően azonban fontosnak tartanám a kémiai-technológiai ismeretek hangsúlyozását is, hiszen a víztisztító-vízforgató üzem megfelelően csak ezen ismeretek birtokában üzemeltethető megfelelő szakszerűséggel, illetve megfelelő színvonalon. És itt még csak a legegyszerűbb tisztítási technológiákra koagulációs szűrés, klórral/hipoklorittal való fertőtlenítés - gondolatok. Ennek az üzemellenőrzése is egyszerű - aktív klór és pH mérése. Jóval nehezebb a helyzet egy bonyolultabb technológiánál - pl. klórdioxidos fertőtlenítés. Az Országos Képzési Jegyzékben (OKJ) a „Vízműkezelő" és a „Fürdő- és hévízüzem kezelő" szakma szerepel, sajnos az utóbbira alig van jelentkező. A KGI Nevelési Fejlesztési és Továbbképzési Intézet (Budapest, Kresz Géza u. 44.) ezeken kívül gondozza a „Vízforgató kezelő", az ADVANCE klórozó kezelő" és az „Úszómester" képzést is. TERÜLETI VONATKOZÁSÚ CIKKEK A Velencei-tó „kiszáradása" BUKOVSZKY GYÖRGY A századfordulótól a legutóbbi évtizedig, akik a Velencei-tó ismertetésével foglalkoztak, mint érdekességet említették meg, hogy a tó 1866-ban teljesen kiszáradt (10, 13). Sőt, még azt is hozzátették, hogy Kisvelence és Sukoró között csak úgy porzott a tófenék az ott gyakorlatozó lovaskatonák nyomában. Kezdetben én is elfogadtam mindezeket, és a Velencei-tó tározóinak hidrológiai vizsgálatánál fel is használtam 1964-ben. Abban az időben még a méretezéshez rendkívül gyér adatsorokkal rendelkeztünk. Még a tó vízállásának adatsora is csak az 1930-as évek elejétől volt ismeretes. Ez nem volt elegendő önmagában olyan évi minimális vízállás valószínűség szerkesztésére, amely az 1866. évi alacsony vízállásértéket, ha közelítőleg is, tartalmazza. Az ilyen szélsőségeket is tartalmazó eseményeket Réthly Antal írta össze a XIX. sz. elejéig, azonban közvetlenül nem a Velencei-tóra, hanem a Fertőre, egészen a XIV. századig visszamenőleg (11, 12!). A múlt századbeli szárazság ismertetése a Fertőtóra már több helyen is megtalálható (7,8). Tekintettel arra., hogy ez a szélsőséges, több évig tartó szárazság az ország, sőt a földrész nagyobb területére terjedt ki, analógiával ezt elfogadtam a Velencei-tóra is. Az adatok nagyság szerinti sorba rendezésével azt a következtetést vontam le, hogy ilyen szélsőségek száz éves gyakorisággal fordulnak elő, de ezek közül századunkig a múlt századbeli volt a legalacsonyabb. Ennek a kiindulásnak azonban volt egy súlyos hibája. Sédy Károly ugyanis azt írta, több mint 70 évvel az események után, hogy: „csupán a helyszínen szerzett értesülések alapján állapíthattam meg, hogy a tó 1866-ban á nagy szárazság következtében teljesen kiszáradt". Bizonyítéknak ez semmiképpen se elegendő. Az említett alapvető könyvek leírásai további óvatosságra intettek. Megemlítették például azt, hogy az 1838-as évi dunai árvíz alulról Bátától a Sárvízen és a Dinnyés-Kajtori-csatornán keresztül, mintegy 140 km távolság megtétele után benyomult a Velencei-tóba, ami mindenképpen kétségesnek tűnt, helytelensége később bizonyítható is volt (2). A másik kétséges adat a Velencei-tó nádtermésére vonatkozott, amelyet szintén sikerült helyesbítenem (5). Feltűnő, hogy a múlt század közepétől a századfordulóig megjelent, közkézen forgó írások a tó kiszáradását nem említik. Ezért is kezdtem el a tó múltbeli szélsőségesen alacsony vízállás adatainak kutatásával részletesen foglalkozni. Az első erőfeszítések eredménytelennek bizonyultak. Teljesen helytelen volt az a feltevésem, hogy a buda-nagykanizsai vasútvonal építésével és üzemeltetésével erre vonatkozólag találok adatokat. Közben örvendetesen megszaporodtak a tóval kapcsolatos észlelések és kutatások. A VITUKI-ban Bendefy László arra az eredményre jutott, hogy a tó 106 évepként kiszáradt (1). Hrenkó Pál idézi az Országos Levéltárbar» őrzött, a Velencei-tó lecsapolásával foglalkozó adatcsomag egyes tanúvallomásainak azon részletét, amely szerint a tó a XVIII. században, a pestis járvány után 4-5 évre, 28 éven keresztül száraz volt (6). Ezeket a megállapításokat a hévízi vándorgyűlésen ismertetett dolgozatomban sikerült megcáfolni (3). Bendefy László kiváló szakember volt, de néha túlságosan elragadta a fantáziája, amint ebben az esetben is. Felidézem a következő okfejtését, amellyel a tó XVII. század végi kiszáradását kívánta indokolni. „A Megyei Tanács (sic!) a tavat kiszáradt tófenéknek, Fertőfinyeknek nevezte". Fejér vármegye azon kivételes megyék közé tartozott, amelyek közigazgatása a hódoltság ideje alatt teljesen megszűnt. A többiekben általában más volt a helyzet. A hódoltságon kívüli területeken a közigazgatás tovább működött. A törökök kiűzése után a vármegye kinevezett főispánja, más adatok hiányában arra kérte a pozsonyi káptalant, hogy állapítsa meg, hogy hajdan a vármegye területén milyen települések voltak. Ebből a listából következtette tévesen Bendefy, hogy Fertőfinyek (a mai Kápolnásnyék, korábbi Nyék) nem helységnév, hanem kiszáradt tófeneket jelöl. Hrenkó Pál szíves útmutatása alapján találtam meg az Országos Levéltárban a tó lecsapolására vonatkozó iratokat (9). Ebből többek között, hogy a tó kiszáradásával kapcsolatban 6 idős tanúnak 3 kérdést tettek fel. Az első kérdés az volt, hogy igaz-e, hogy a Csalai-patak (mostani Császár-víz) fő folyása nem a tóba, hanem a dinnyési Fertőbe torkollott. Erre egyöntetűen igennel válaszoltak. A vízfolyástorkolat áthelyezését egyébként a herceg Eszterházy uradalom mérnöke, Böhm Ferenc végezte el a csákvári természetes tó lecsapolásával együtt, ahogy Tenk Béla írta: „A közvélemény állandó rosszakaratú kételkedése ellenére, és hasznavehető rétekké változtatta" (14). A következő kérdés az volt, hogy igaz-e, hogy a folyásirány 39