Hidrológiai tájékoztató, 1996

1. szám, április - MEGEMLÉKEZÉSEK - Dr. Juhász József: A 150 éves Alsó-szabolcsi Tiszai Ármentesítő Társulat

árvíz a friss gátakban sok pusztítást okozott. Emiatt a gyengébb helyeken megkezdték a töltések erősítését. Ez a munka az anyagiak hiánya miatt 1864-ig elhúzódott. Közben 1858-ban a gátrendőrségi szabályzat alapján megszervezték a gátak felügyeletét, őrházak, raktárak építésével. Az emberi jellemre derít fényt az, hogy amíg az 1855-ös és az 1860-as árvízi katasztrófa a védőgátak emelésére az árvíz elleni védelem növelésére ösztönözte az érdekelteket, addig az 1862-63-as híres országos aszálykor már megszólaltak egyesek a tiszai ármentesítés ellen azért, mert az ottani aszályt a Tisza szabályozás következményének tartották. Az 1845-től 1864-ig tartó 19 év az Alsó-szabolcsi Tiszaszabályozó Társulat első korszaka az alapítás, önszervezés, pénzügyi alapok megteremtésének, a gátépítés és a gátak felügyelete megszervezésének időszaka. Miután a védőművek kiépültek, a gátak felügyelete megoldást nyert 1864—78 között, a Társulat feladata döntően a fenntartásra szorítkozott. Közben 1865-ben emlékművet állítottak gr. Széchenyi Istvánnak az urkomi dombon. Az 1876-os nagy árvíz ismét sok kárt okozott a védtöltésekben és megmutatta, hogy erősíteni és magasítani kell azokat. így újra az építési munka dominált. 1879-ben a belvíz levezetés megoldására újabb központi feladat indult nagyrészt társulati erőből. Elkészült a belvízrendezési terv, és megkezdődött annak végrehajtása. 1879-ben Tiszacsege alatt jégtorlódás miatt keletkezett árvíz. 1881-ben Tiszakeszi-Aroktő-Dorogma és Tiszafürednél jelentkezett jégtorlódás és belőle árvíz. De károkat ezek nem okoztak. 1878-ig Tokaj-Tiszafüred között 15 átvágás készült el 25 km-es hosszban. Az 1884. évi XIV. tiszai törvény alapján a Társulat elkészítette új alapszabályát, új gátvédelmi szabályát. 1888-ban egy hatalmas árvíz vonult le a Tiszán. A gátak nem szakadtak el, de a víz a Tiszadob-Tiszalök közötti magaspartokat meghágta, a Hortobágy medencében és a Nagy-Sárréten 280 000 holdat öntött el. Ez ismét a gátak erősítésének és magasításának szükségességét mutatta. A tervek el is készültek. A munkálatok megindulását késleltette, hogy a Földmívelési Minisztérium a Társulat fizető árterét rendeletileg jelentősen csökkentette. Ugyanakkor a Társulat a Tiszadob-Rakamaz közötti öblözetet is hatáskörébe vonta és kiépítette a töltéseket. 1893-ban a Társulat székhelyét Tokajból Debrecenbe tette át. 1897-1898 között elkészült a gátvonal menti, 1900-ig az onnan Debrecenbe menő telefon hálózat. 1895-ben az 1888. évihez hasonló újabb nagy árvíz jelentkezett, mely után nagyszabású töltésjavítás következett. Ebben az évben határozta el és 1897-re készítette el a Társulat egész területére az egységes belvízszabályozást és vele együtt a Hortobágy öntözési tervét. Ezek azonban akkor nem valósultak meg. A Társulat a belvízrendezési munkákhoz csak 1924-ben kezdett hozzá nagyobb lendülettel. A fejlesztés napjainkban is tart. A tervezett és a II. világháború befejezéséig megvalósított kiépítés 0,14-0,24 l/s/ha fajlagos értékű volt 60 m

3/s szivattyútelep összkapacitással. Az öntözés szükségessége már az 1863. évi nagy aszály nyomán felmerült. 1863-66 között tíznél több terv készült. Az 1893-96 közötti aszály során Debrecen város készíttetett tervet a Társulattal. 1910-16 között a Hortobágyi halastó rendszer épült meg. Az 1935. évi súlyos szárazság újra szükségessé tette az öntözés előkészítését. 1937-ben az ún. „öntözési törvény" után (20. t. c.) indult meg a tiszalöki öntözőrendszer tervezése. Az árvédelem fejlesztése, a belvízrendezés és az öntözés munkálatai a II. világháborúban lelassultak. A háború utáni újjáépítés éppen csak megkezdődött, amikor 1948-ban a társulatokat államosították, köztük az Alsó-szabolcsi Tiszai Ármentesítő és Belvízrendező Társulatot is. A nem kellően átgondolt intézkedés után 1957-ben újra törvényerejű rendelet tette lehetővé a társulatok megalakítását, amit 1958-ban meg is kezdtek. Ezek a vízgazdálkodási társulatok már más területi elv és más, kibővült feladatkör alapján szerveződtek és dolgoztak. Az Alsó-szabolcsi Társulat területét ma főleg a Királyéri-, Hortobágy menti-, Nyírségi-, Mirhó-Kisfoki Vízgazdálkodási Társulatok foglalják magukban. Átalakult a világ, átalakult a vízi világ. De mióta a vizek kártétele ellen küzdünk Magyarországon, annak súlya a vízgazdálkodási társulatokon nyugszik. Ezek a társulatok és köztük a Tiszavölgyben az elsők között létesült Alsó-szabolcsi Társulat nagyon nagy nehézségek árán, de lehetőségeikhez mérten megvalósították 23 ezer négyzetkilométer árterület termővé és lakhatóvá tételét. 1863-ban így ír a Pesti Napló: A taktaközi 42 000 holdnyi árterület a szabályozás előtt minden évben legalább egyszer víz alá került. A rétek, legelők, szántóföldek és községek ki voltak téve a tiszai áradások gyakori pusztításának. A szabályozás óta a gazdálkodás egészen más formát öltött. Az ártérben tanyák, majorok emelkednek, ahol azelőtt csaknem egész nyáron át víz állt, ott ma bőven terem erős, jó széna. Nem fél senki, hogy az ár elvisz embert, állatot vagy épületet. A szabályozás következtében a rendszeres szántóföldi művelés alá vett terület óriási mértékben megnagyobbodott, a népesség szaporodott, az egészségi viszonyok nagymértékben javultak, népes tanyák épültek, a terület pénzbeni értéke az 1850-es évekhez képest sok helyen megtízszereződött. Ennek a korábban soha nem látott munkának voltak neves és névtelen katonái az Alsó-szabolcsi Tiszaszabályozási és Belvízrendezési Társulat munkásai, tisztviselői, mérnökei és vezetői. Úgy illik, hogy említsük meg az első főmérnököket név szerint is. Eggert József 1847-től Benedek Pál 1868-tól Várady Géza 1893-tól 1924-ig. Búcsúzóul és figyelmeztetésként álljon itt gr. Dessewffy Emil 1861-ben leírt néhány mondata: „Társulatunk az elpusztulás küszöbén áll, mert az olyan társulat, mely az önmaga által alkotott szabályokat meg nem tartja, fenntartani nem akarja, mely valamit csak elkezd de befejezni nem tud, mely azt amit csak folyamatos gondozással lehet megőrizni a véletlenre bízza, mely csak határozni tud, de végrehajtani nem akar, az ilyen társulatnak el kell pusztulnia." Ez az emélktábla tehát ne csak az Alsó-szabolcsi Társulatnak adjon maradandó emléket, hanem jelentse számunkra az általuk alkotott, maradandó művekre vonatkozóan a jövő feladatainak helyes látását, a művek iránti kötelességeinket a fenntartásra és fejlesztésre egyaránt. Dr. Juhász József 12