Hidrológiai tájékoztató, 1994

2. szám, október - MEGEMLÉKEZÉSEK - Dr. Vitális György: Az 500 éve született Georgius Agricola "Tizenkét könyv a bányászatról és a kohászatról" című műve hidrológiai tanulságai

Végeredményben nyugodtan állítható, hogy a Magyar Állami Földtani Intézet fennállásának 125 éve alatt igen jelentős mértékben járult hozzá hazánk vízföldtani adottságainak megismeréséhez és sokoldalú, a mindenkori társadalmi igényeket figyelembe vevő hasznosításához. Dr. Dudich Endre IRODALOM Dudich Endre (sajtó alatt): A Magyar Állami Földtani Intézet 125 éve. Termiszel Világa, 1994. szeptember. Fülöp József, Tasnádi Kubacska András (szerk.): 100 éves a Magyar Állami Földtani Intézet. Budapest, 1969. Caál Gábor és Kuti László (sajtó alatt): A Magyar Állami Földtani Intézet közelmúlt, jelen és jövő. Hámor Géza (sajtó alatt): A Magyar Állami Földtani Intézet feladatai, működése és eredményei (1949-1991). Az 500 éve született Georgius Agricola „Tizenkét könyv a bányászatról és a kohászatról" című műve hidrológiai tanulságai Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület, Molnár László a soproni Központi Bányászati Múzeum igazgatója szerkesztésében 1986-ban magyar nyelven is kiadta Georgius Agricola (Agricola György) a „De re metallica libri XII" (Tizenkét könyv a bányászatról és kohászatról) című, első ízben 1556ban a szászországi Chemnitzben latin nyelven megjelent művét. Georgius Agricola a német humanista tudós születése 500. évfordulója alkalmából illendőnek érezzük, hogy e korát meghazudtoló alkotás hidrológiai tanulságait a Hidrológiai Tájékoztató hasábjain tagtársaink figyelmébe ajánljuk. E nagyszabású mű ötödik, hatodik, nyolcadik, tizedik és tizenkettedik könyvében találunk a bányászattal és kohászattal összefüggő hidrológiai leírásokat, illetve ismereteket. Az ötödik könyv többek között beszámol arról, hogy „A mérsékelt mennyiségben jelentkező bányavizet emberi erővel működtetett és hajtott, különböző szerkezetű gépek emelik ki az aknákból. Ha azonban oly nagy mennyiségű víz gyűlik össze az aknában, hogy a vájárok munkáját erősen akadályozza, akkor az aknától néhány ölnyire egy másik aknát mélyítenek. így aztán az egyik aknában a munka és a műveletek zavartalanul folyhatnak, míg a másik, mélyebb aknába mint valami gyűjtőmedencébe, levezetik a vizet, ahonnan azt vagy ugyanazokkal a vízemelőgépekkel, vagy lójárgányokkal a legközelebbi táró vagy akna csatornájába emelik, hogy onnan elfolyjon. Ahol azonban egy mélyebb aknában az összes szomszédos bányák vize egybefolyik, tehát nemcsak annak a telérnek a vize, amelyre az aknát mélyítették, hanem más teléreké is, akkor nagy befogadóképességű vízgyűjtőmedencét kell építeni, amely felveszi az egész vízmenynyiséget. Ebből a gyűjtőmedencéból szívócsöves vagy bőrvödrös gépekkel emelik ki a vizet." „A telérekből, erekből és a mellékkőzet hasadékaiból a tárókba folyó vizet a tárócsatornék vezetik el." A vízemelőedények és a vízcsatornák, majd a vízemelő gépek fajtáit a hatodik könyv tartalmazza. Először bemutatja a kisebb és a nagyobb vízvödröt, melyek felül szűkebbek mint más edények, nehogy a víz kiömölhessen. A nyeles rocska kisebb edény, mely felül nem szűkül össze, vaspántok helyett mogyorófavesszők tartják össze. A bőrzsákok (bulgák) két és fél bikabőrből készült víztömlők. Az aknából kimert víz csatornába vagy vályúba kerül, a táró oldalaiból kifolyó vizet ugyancsak a csatorna veszi fel. „A csatornák két-két kivájt szorosan összeillesztett fatömbből állnak, hogy a folyóvizet meg tudják tartani." „Á vizet az aknából vagy felhúzzák vagy merítik. Felhúzzák, miután vödrökbe vagy tömlőkbe töltötték. Ezeket rendesen váltókerekes gép húzza fel." „A vizet leginkább vödrökkel merítik vagy fúrott szivattyú-hengerekkel és labdákkal hozzák fel." Á vizet vödrökkel merítő gépek három fajtáját ismerteti: a kézi hajtású kannás vízemelő gép, a taposókerekes kannás vízemelő gép és a vízikerékkel hajtott vödrös vízemelő gép. A vízemelő gépek másik csoportját a szivattyúk képviselik, amelyek a vizet a légnyomás segítségével, dugattyúkkal hozzák fel. Ilyenek a dugattyús szivattyú, a hajtókaros szivattyú, az egyesített szívó-emelő szivattyú, a kézi hajtású és vízikerék hajtású háromszoros szivattyú, a három részleges vízikerékhajtású szivattyú, az alsó és felső vízikerékkel hajtott szivattyú, valamint a kétszer két szívórészleges vízikerekes szivattyú. A labdás vízemelő gépek fajtái: a vízikerékkel hajtott labdás vízemelő gép, a járgánnyal hajtott labdás vízemelő gép, a kézi hajtású labdás vízemelő gép, a forgókaros és közlőműves vízemelő gép, a taposókerékkel hajtott labdás vízemelő gép és a váltóvízikerékkel hajtott bőrzsákos vízemelő gép. Mind a vödrökkel merítő gépek, mind a szivattyúk, valamint a labdás vízemelő gépek fajtáit részletes leírással ismerteti és kiváló ábrákkal is szemlélteti. A nyolcadik könyv az ércek olvasztáshoz való előkészítésével foglalkozik. A felaprított ércet egy rövid vályúban megmossák. „A vályú fejénél áll a mosó és a széregyengetővel (szér = az ércelőkészítés egyik legfontosabb berendezése: egy enyhe lejtésű tábla, amelyen a finomszemű ásványszemcsék a vékony vízáramlás hatására fajsúly szerint szétválasztódnak) maga felé húzza a vizet, amely aztán visszafolytában magával ragadja a legközelebbi vályúba a könnyű anyagokat." Az érc aprítása a nedves zúzómű alkalmazásával is történhet, melyhez mosómű is kapcsolódhat. Az aprítás után az érc őrlése, majd mosása következik. Az érc mosása „egyszerű vályúban, deszkákkal rekeszekre osztott vályúban, lejtős vályúban, iszapolóvályúban, kettős iszapolóvályúban, rövid vályúban vagy szérben és ponyvás szérben, végül sűrű rostával" történhet. Ezután tárgyalja az aranyérc, az aranycsillám, az ónérc és az ólomérc mosásának fajtáit és lehetőségeit. A tizedik könyv a nemesfémek elválasztásának módszereivel is foglalkozik. Bemutatja az egyes fémek egymástól való elválasztására szolgáló választóvíz készítését és a nedves eljárás munkamenetét. A tizenkettedik könyv a hidrológiai tanulságok közül a tengervízből való só kinyerésével, a sópárlótelepek létesítésével és azok berendezésével foglalkozik. Leírja és ábrákkal is szemlélteti a sókészítés különféle módjait, így: a tengerparti sőtelepet, a sóskutat és a sófőzőépületet, a tűzhelyet a sófőzőüsttel, a só bepárlást üstben, a melegforrások sójának besűrítését, a sópárló edényeket, a sóbepárlást tűzreöntéssel, valamint a sós föld és nádhamu feldolgozását sóvá. A szódakészítést a Nílus példáján is ismerteti. Hasonlóan a sókinyeréshez: „így öntik vagy vezetik a Nílus szódát tartalmazó vizét a szódatelepekre, ahol a nap tüze besűríti szódává. És 8