Hidrológiai tájékoztató, 1987
1. szám, április - TERÜLETI VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Zalatnai Jenő: Az ókori Pergamon vízellátása
Ezért éppen a legveszedelmesebb szakaszon, 966 és 962 fkm között készült el i. u. 101 és 103 között a Traianusút, amely — helyenként sziklába vésve — csatlakozik a délibb szakaszon már korábban megépült Tiberiusúthoz A 953 fkm-nél kiszélesülő Duna itt lép az Orsovaimedencébe. A Duna medre a 954—942 fkm-ek között tele van sziklatarajokkal. Ezek már közepes vízállásnál is kiálltak a vízből; alacsony vízállásnál pedig szinte lehetetlenné tették a hajózást. Ezért itt is mintegy 3 km hosszú hajózó csatornával enyhítették a helyzetet, de a 760 cm/km-es vízszínesésen ez a beavatkozás vajmi keveset változtatott. Most ezen a legveszélyesebb szakaszon, a 943 fkm-nél, ahol a sziklák 1000 m-ről 600 m-re azűkítik össze a medret, létesült jugoszláv—román együttműködéssel a „Vaskapu vízlépcső". Az ókori Pergamon vízellátása ZALATNAI JENŐ Középdunántúli Vízügyi Igazgatóság, Székesfehérvár Bevezetés A görög kultúrterület kedvező mediterrán éghajlata, előnyös földrajzi fekvése miatt a vízépítésnek nem volt olyan komoly jelentősége, mint más ókori civilizációnál (pl. Egyiptom, Mezopotámia). Jelentősebb szerepe a városok vízellátásának és csatornázásának volt. A vízvezetékek építése során átvették és jelentősen továbbfejlesztették Egyiptom, Mezopotámia addig elért eredményeit. Jelentősebb vezetékkel rendelkezett az anyaországban Athén, Argosz, Tirynsz, Mykéne, de a gyarmatosított területeken is épültek pl. Patara, Akragasz, Pergamon városokban. A vízvezetékek közül kiemelkedik Pergamon városának megoldása, mely egyben a hellén vízépítés csúcspontját jelentette. A vezeték tervezése, merész nyomvonalvezetése, kivitelezése az ókori görög mérnökök olyan alkotása, melyet a híres római vízépítők sem tudtak túlszárnyalni. A vízvezeték előzménye, szükségessége Pergamon, a mai Bergama, Törökországban, Izmirtől északra, az Égei-tenger partvidékén fekszik. Az ókori város feltárását 1878-ban Kari Humann német mérnök kezdte meg. II. Eumenész uralkodása (i. e. 197—159) alatt érte el a pergamoni királyság politikai, gazdasági és kulturális csúcspontját. A király újjáépíttette az egész fellegvárat, felépült a híres könyvtár és a világ csodái közé sorolt vízvezeték, vagyis ekkor lett igazán királyi város. A várost a vízvezeték megépítése előtt jól üzemelő ciszternarendszer látta el ivóvízzel. Fahlbusch és Garbrecht megvizsgálták ezt a rendszert és megállapították, hogy a város területén nagyszámú kistározó volt (valaha 10 építmény volt hektáronként). Csak a várdombon levő ciszternák térfogata keresztszelvényeik alapján 50 m 3-t tett ki. A város területén feltárt ciszternák szigetelésüket, reprezentatív nagyságukat és az éghajlati viszonyokat (maihoz hasonló volt) figyelembe véve, a vízgazdálkodási bázis tapasztalatai alapján kideríthető az i. e. II. századi város lakosainak száma. Egy korlátozott vízfogyasztás esetén (ostrom, téli időszak) 8 1/fő-d, nyári időszakban 12 l/fő • d fogyasztást figyelembe véve, a nagyszámú ciszterna csapadéktárolással kb. 25 000 lakos ellátását oldotta meg. A ciszternarendszer, amely 2—3 l/s teljesítményű volt, bár az akkori létszámot ellátta, de bővítésre nem adott lehetőséget. A nagy építkezések, a város terjeszkedése miatt szükségessé vált a korlátozott vízkészletek bővítése és ennek hatására építették meg a híres vízvezetéket. A régészeti feltárások alapján az i. e. 2. században csupán 10 bar nyomású nyomóvezetékek voltak ismertek. A majdnem 20 bar nyomású pergamoni vezeték egyedülálló volt. Jellemző, hogy a rómaiak századokkal később, a város vízellátásának bővítésekor nem mertek ilyen nyomóvezetéket építeni, hanem gravitációs vezetéket készítettek. Pergamon vízellátásának bővítéséhez szükséges bővizű forrásokat a várostól északra, a 30 km-re fekvő Madradag-hegységben találtak. Az odavezetés kritikus szakasza a Hagios Georgios-hegycsúcs és a pergamoni várhegy közti völgy volt. A várhegy a Kaikos-síkságból 335 m magasságban emelkedik ki. A görög mérnököknek két lehetőségük volt a völgy áthidalására. Az egyik, egy hídon vezetett gravitációs vezeték, a másik, nyomóvezeték építése. A pergamoni mérnökök az utóbbi mellett döntöttek, ami rendkívüli merészségre vallott, hiszen a légvonalban mért 3,2 km-re levő két csúcs között 193 m mély völgy volt. A gravitációs vezeték A vizet a Madradag-hegység forrásaitól a Hagios— Georgios-hegyen épített vízkamráig, egy három vezetékszálú gravitációs vezeték szállította. A három vezetékszál mindegyike egy forrás vagy forráscsoport vizét fogta össze. A vezeték hossza, a legtávolabbi forrástól (Ac öldüren Suyu) a vízkamráig 42,3 km volt. A vezetéket részben föld alatt (0,3—1,5 m), részben a felszínen helyezték el. A rendszerben idomcsődarabokat (ívcső, elágazóidom stb.) nem találtak. Viszont különböző helyeken megvésett csövek voltak beépítve, melyek a víz levegőztetésére, tisztításra és az esetleges elzárásra szolgáltak. A gravitációs vezeték égetett agyagcsövekből készült. Az egyes csövek különféle méretűek és anyagúak. Belső átmérőjük 16—19 cm között, falvastagságuk 3—4 cm között és hosszuk 50—70 cm között változtak. A csövek hengeres alakúak, de középső részükön kisebb a külső átmérőjük mint a csővégeknél. A pozitív és negatív muffnál a falvastagság 1,5—2 cm és a muff kb. 5—6 cm hosszú. A csövek anyaga agyag, mállási maradvány, homok és kavics különféle keveréke. A cső anyagának elporlasztása után megvizsgálták és megállapították, hogy nyoma sincs hosszabb szállításnak és intenzív keverésnek. A csöveket nem központi helyen, hanem a nyomvonal mentén gyártották. Az ásványtani vizsgálatok kimutatták, hogy a csövek égetése 850° és 950° közt történt és aránylag rövid ideig tartott. A gravitációs vezeték teljesítménye 45 l/s, vagyis 4000 m 3 volt naponta. A vízkamra Feladata többcélú: ülepítő és kiegyenlítő medence, de egyben átmeneti elem a gravitációs és nyomóvezeték között. A medencét a rómaiak egyszer vagy többször átépítették. A vízkamra kialakítását, méreteit az 1. ábra szemlélteti. 34