Hidrológiai tájékoztató, 1982

2. szám, október - ISMERTETÉSEK, HÍREK - Fábián Gyula: Múzeumban a Duna története

tanulmányok, Viczián Ede és munkatársai összeállításai a vízerő-felhasználásról. Az újabb kéziratok közül jelentős az 1959-ben szerkesztett „Vízgazdálkodási adatgyűjtemény", amely vízügyi igazgatóságok szerinti csoportosításban foglalja össze a területre vonatkozó régebbi és újabb adatokat. A Vízügyi Levéltár iratanyaga gazdag és változatos gyűjtemény. Őrzi és bemutatja azokat.az eredményeket, amelyeket a vízügy területén dolgozó mérnökök, tisztviselők, és kétkezi munkások a víz ellen és a vízért folytatott küzdelemben elértek. A Levéltár létrehozása a vízügyi szolgálat munkájának eredménye, de az iratanyag mennyiségét tekintve már számottevő része a magyarországi levéltári anyagnak. Bár az eddig Levéltárba került és rendezett iratok a vízügy múltját jól dokumentálják, az anyag bővítésével kapcsolatban még vannak tennivalóink, és számolnunk kell a gyűjtemény jellegének megváltozásával is. Nemcsak az újabb iratok mennyisége növekszik a régiekhez képest, hanem bekerülnek az anyagba a hagyományos iratokon kívül a modernebb információ-hordozók: a mikrofilmek és a gépi adatfeldolgozás során keletkezett anyagok, amelyek még közelebb visznek a mai élethez. A levéltári gyűjtemény feldolgozása ilymódon nemcsak a vízügy múltjának megismerését szolgálja majd, hanem a mindennapi feladatoknak is egyre inkább élő háttere lesz. IRODALOM 1. Az Országos Vízügyi Levéltár iratainak alapleltára, (össz.: Dók a Klára). Bp. 1878. VIZDOK, 276. p. 2. Dóka K.: Az Országos Vízügyi Levéltár munkájáról Levéltári Szemle, 1977. 2. 273—278. 3. u. a. A segédgyűjtemények szerepe a vízügyi levéltári munkában. Levéltári Szemle, 1977. 3. 427—434. 4. u. a. Vízügyi térképkatalógus készítése. Geodézia és Kartográfia. 1978. 1. 48—49. 5. u. a. Az Országos öntözésügyi Hivatal szervezete és iratainak forrásértéke. Levéltári Szemle, 1978. 3. 525—532. 6. u. a. A Körösvidék helytörténeti forrásai az Országos Vízügyi Levéltárban. Levéltári Szemle, 1979. 3. 415—424. Dr. Dóka Klára az Országos Vízügyi Levéltár volt vezetője Múzeumban a Duna története Séta a vízgazdálkodás-történeti gyűjtemény esztergomi kiállításán Kedves Olvasó! Képzeletbeli tárlatvezetésre hívjuk meg tisztelettel valamennyiüket. Kísérjék végig általunk és velünk egy új kiállítás területét, ismerkedjenek meg azzal a jelentős múzeumi anyaggal, mely most már naponként kínálja látványát minden vendégének. 1980. október 30-án, az év múzeumi hónapjának méltó befejezéseképpen nyitotta meg kapuit Esztergomban a Magyar Vízügyi Múzeum új kiállítása. A Duna történetét a magyar vízgazdálkodás krónikáját kívánjuk itt bemutatni. A Duna nyolc ország folyama, s ilyen értelemben egyetlen az egész világon. Róma egykori császára, Augustus így fogalmazott: a római birodalom üdve a Duna. Igaz, hogy e nagy nép inkább a birodalom védőrendszerének építette ki partjait az ókorban, de jelentős városokat létesítették a ma ismert országok szinte minden jelentős Duna-történeti táján. A folyam kialakulásának rövid történeti anyagával mindjárt az első teremben ismerkedhetnek a látogatók. Szemben egy hatalmas térkép fogadja az érkezőt, azt a 817 000 km

2-es területet ábrázolja, amely a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig nyugat-, közép- és kelet-európai részeken összegyűjti folyók, patakok és erek vizeit, saját hatalmas medrébe. A folyamkialakulás mintegy másfél millió évvel ezelőtt nyerte el mai képét, természetesen kezdetben hatalmas ártereket képezett az egykori Tisia-sziget, majd a Tisia-tenger helyén. A térképes múlt megelevenítésére azok a Duna medréből kikerülő ősanyagok, és kőzetek jelentenek megelevenedést, melyek a százezeréveket példázzák. A folyam kialakulásához tartozik az az időszak amikor áttöri az Alpok hegyláncát, a Kárpát-medence, majd a Duna-medence belső hegyvonulatait a víz ereje, megbirkózik sziklákkal, medrében hatalmas kőzetdarabokat görgetve. Különös, hogy Pozsony táján ezek még gyermekfej nagyságúak, amikorra országunk határát elhagyja a folyam, már finom homokszemcsékké morzsolódnak. Mire aztán a' Vaskapun is túl ér, vizében a lebegtetett anyagokat szállítja a tenger felé, mederaljában megnyugodva pihen a finom iszap. A hegydarabokat elmorzsolta a víz ereje. A folyam mentét — hiszen annyi minden épült a partjain — próbafúrásokkal kísérték végig minden országban. Fel kellett deríteni az altalajt, amely ismét csak a korok meghatározására volt rendkívül fontos. A fúrásokmyomán helyenként gyógyító erejű vizek törtek a felszínre, néhány helyen még kőolajat is találtak a folyam közelében. Az egykori térkép mellett, ma térképszenzációnak számít az az ábrázolás, ahogyan egy űrhajós felvétel örökítette meg a Dunántúlt, a Duna-kanyart, s benne élesen rajzolódik ki a Balaton környéke is. Az ablakok mentén, az asztaltárlókban látható „kincseket" is a Duna adta a múzeumnak. Törött, római kori cseréptől a XX. századi felrobbant aknaszerkezetig sokféle tárgy látható itt. Hajózászló, kardmaradványok, öreg kéziszerszámok, fahajókból hajóácsszögek, rajtuk a víz munkájával, megkövesedett rozsdakavics-törmelékkel. Ha végigtekintünk az ablaksor felőli részen három, ún. ősi vízi mesterség emléktárgyait találjuk a tárlókban, ládában. Az aranyászás, aranymosás már a rómaiak korában is dívott, de a kvádok és az avarok is mostak már aranyat a Dunából. Az elmúlt századok, főként a Sziget- és a Csallóköz-i aranyászok felszerelését hagyták ránk. Ácson Nagy Lajos bácsá hírmondónak még napjainkban is lejár aranyat mosni a folyam fövényéből. Az emberré válás ősfoglalkozása a gyűjtögetés és a halászat volt. A legáltalánosabban elterjedt dunai kis halászeszközök, hálókötőtűk és hálónehezékek érzékeltetik ezt a foglalkozást, hiszen tudjuk, a víz még nem is olyan régen terített asztal volt a szegény embereknek. Fa-hajók dereglyék, hidak, malmok, régi munkagépek készítőire emlékeztetnek a kiállító térben elhelyezett öreg, kézi ácsszerszámok, mérőeszközök. Minden múzeurti igyekszik bemutatni' a történelmi idők hajnalát. A Vízügyi Múzeum ebből a korból főként a víz felhasználását, a víz „élését" emelte ki. Az első teremben egy érdekes térképre rögzítettük azokat a helységeket, amelyeknek határából, a Duna mentéről régészeti lelőhelyekre bukkantak a kutatók. Mintegy 500 000—600 000 esztendő óta találhatók meg az ember nyomai a Duna-tájon. Hogy kik voltak ezek az ősnépek? Csak életmódjuk tárgyi emlékeiből következtethetjük ki, amelyek ránk maradtak az ősi tűzhelyek környezetében. Kezdetleges hálóeszközök, hof-gok, szigonyok, kőeszközök a kora kőkortól a csiszolt kő koráig, már az emberi találékonyság bizonyítékai. Időben most nagyot lépünk az évezredekben. Rómaiak. Ok vezették be először, például hazánk területén is a vizet a lakásokba és először szedtek vízdí31