Hidrológiai tájékoztató, 1980
2. szám, október - Dr. Dóka Klára: A vízmesterképzés 100 éves története
Az frtekezés mellékletét képező 1:66240-es méretarányú földtani térképet eredetileg 1858-ban Szabó József készítette akadémiai pályamunkaként, s ezt később Zsigmondy Vilmos a városligeti kút mélyítése után egy saját szerkesztésű (Lipótmező—Városliget közötti szakaszról) és Hofmann Károly „A buda-kovácsi hegység földtani viszonyai" c. dolgozatához mellékelt földtani szelvénnyel egészítette ki (5). A második kötetben Say Móric a főváros hévízkútjairól, fürdőiről és a palekozott keserűvizekről adott részletes leírást. Ügy gondolta, hogy a József-hegyi források hőmérséklet-különbségeire a magyarázatot a margitszigeti kút adta meg, ahol ugyancsak négy mélységben, különböző hőmérsékletű hévizet észlelt Zsigmondii Vilmos. Azt azonban nem vette figyelembe, hogy a vizsgált területen csak a triász időszaki képződményből származik minden hévíz és az eltérő hőmérséklet a vető menti áramlás sebességének, illetve a Duna vízállásának következménye. A budai források egymásra hatásának megállapítását több adattal támasztotta alá. Először 1819-ben észlelték, hogy a Császár malmot tápláló tó lecsapolásakor sem a Császár, sem a Király fürdőbe hévíz nem érkezett, és a Rudas fürdő forrásainak szintje 47 cmrel csökkent. A Lukács fürdőben 1858-ban ugyanezeket tapasztalták. Ezek a •megállapítások és adatok tudománytörténeti szempontból igen értékesek. Az értekezés második részében először a budai forrásokra telepített fürdőkről, a városligeti kútról (vizét ekkor csak ivókúrára használták), a 3 legjelentősebb budai keserűvíz-telepről, a pesti 3 vasas vizű fürdőről, az ugyancsak 3 hideg vizű gyógyintézetről, a 3 tisztasági, gőz- és maláta-fürdőről és a 6 Duna-fürdőről, illetve uszodáról adott részletes, adatszerű ismertetést (4). * A párizsi kiállítás és a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók budapesti nagygyűlése lényegesen előbbre vitte az ország ásványvíz ügyét. Az ekkor megjelent földtani és vízföldtani tanulmányok már nem leíró jellegűek, inkább az összefüggések vizsgálatát tükrözik. Kutatásunk alapján megállapítható, hogy az ásványvízlelőhelyek első térképi ábrázolását 1878-ban és 1879ben kísérelték meg az országban. Minden bizonnyal ez adta meg az indítékot Chyzer Kornélnak, hogy korszerű térképet készítsen, amely ezután 1886-ban nyomtatásban meg is jelent. Dr. Dobos Irma IRODALOM 1. Bernáth J.: Magyarhon ásványvizeiről és a „Lex eaux minérales de la Hongrie" czímű művecske. Földtani Közlöny, 9. 1879. 39—41. 2. Bernáth J.: Magyarhon ásványvízi térképe. Földtani Közlöny, 9. 1879. 399—400. 3. Földtani Közlöny, 1978. szeptember—október, 269. 4. Say M.: Budapest ásványvizei és fürdői. Gerlóczy Gy.— Dulácska G. szerk.: Budapest és környéke természetrajzi, orvosi és közművelődési leírása. Budapest főváros, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók XX. nagygyűlésére emlékül. Bp. 1879. Második rész. 321—337. 5. Szabó J.: Budapest és környéke geológiai tekintetben. Gerlóczy Gy.—Dulácska G. szerk.: Budapest és környéke természetrajzi, orvosi és közművelődési leírása. Budapest főváros, a Magyar Orvosok' és Természetvizsgálók XX. nagygyűlésére emlékül. Bp. 1879. Első rész. 1—115. 6. Zsigmondy V.: Észrevételek Bernáth úr közleményéhez a ..Lex eaux minérales de la Hongrie" czímű művecske fölött. Földtani Közlöny, 9. 1879. 45—46. A vízmesterképzés 100 éves története A vízépítési tevékenység sikere már a korábbi évtizedekben is — ahogyan napjainkban — függött a középkáder gárda, a műszaki segédszemélyzet munkájától, felkészültségétől. Már a 19. század első felében alacsonyabb képesítésű földmérők, és az 1850-es, 1860-as évek vízépítési, középítészeti munkáinál tevékenykedő ellenőrök, építési felügyelők szintén a műszaki középirányítókhoz tartoztak. A kizárólag vízügyi területen dolgozó műszaki segédszemélyzet rendszeres foglalkoztatása és képzése az 1870-es évek végén került napirendre. Erre az időre a Tisza-szabályozás gyakorlatilag befejeződött. A törvényhozás rendezte a vízszabályozó és' ármentesítő társulatok helyzetét, a megerősödött vagy újonnan alakult szervezetek a szabályozott folyók mellett átvették a védművek fenntartásával és a belvizek levezetésével kapcsolatos feladatokat. Az állam törekedett arra, hogy a jelentősebb, de nem hajózható folyók szabályozását, a még meglevő, összefüggő mocsarak lecsapolását is társulati úton, az érdekeltek hozzájárulásával végezzék. A fejlődéssel együtt a vízügyi munkák során új feladatok jelenkeztek. A kiszárított, művelés alá vont területeken nagy szükség volt a nyári szárazság idején a csapadék pótlására. Gondot okozott a szeszélyes folyású patakok medrének rendezése, az egyes birtokok területén vagy a községek határaiban a kisebb-nagyobb vizenyős területek lecsapolása is. A Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium felügyelete alatt álló folyammérnöki hivatalok és a társulatok műszaki személyzete e munkák irányításába bekapcsolódni nem tudott, ezért 1879-ben a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium saját keretén belül létrehozta a kultúrmérnöki intézményt. A szervezés Kvassay Jenő érdeme volt, aki többéves ismeretterjesztő munkával megértette a birtokosokkal a kultúrmérnöki tevékenység jelentőségét, és az érdekelt minisztériumban meg tudta teremteni a munkához szükséges feltételeket. Kvassayn kívül 1879-ben 4 segédmérnök foglalkozott kultúrmérnöki tevékenységgel. Számuk az igényekhez képest csekély volt, mivel viszonylag kevés mérnök rendelkezett megfelelő (műszaki és gazdasági) ismeretekkel, ezért kezdettől fogva támaszkodtak a műszaki segédszemélyzet munkájára. A kultúrmérnök segédek (rétmesterek) képzése már az intézmény megszervezésekor napirendre került. A viszonylag kevés hallgató miatt nem önálló iskolát szerveztek, hanem Kassán, az 1875 óta működő Gazdasági Tanintézet keretén belül oldották meg — közel 30 évig — az oktatást. A Kassai Rétmesteriskolában a tanítás 1879. december 1-én kezdődött. Az iskola létesítéséhez Kvassay az offenburgi Rétmesterképző Intézet mintáját vette alapul, megfelelően alkalmazva a magyar viszonyokhoz. Elméleti oktatás csak december —március hónapokban folyt, nyáron a hallgatók patakszabályozásoknál, lecsapolásoknál, öntözőcsatornák építésénél dolgoztak. Elkészült a Rétmesteriskola szervezeti szabályzata. A tanulási időt 3 évben határozták meg, amelynek során általános ismereteket nyújtó tárgyakat, természetrajzot, mértant, számtant, rajzot, rétművelési ismereteket tanultak. Az első tanfolyamon 1882-ben 6 hallgató végzett, 1880-ban megindították a második tanfolyamot is, és 1884-ben már 36 hallgató volt az iskolában. 1883-ig az iskola vezetője — Kvassay Jenő szakmai irányítása mellett — a Gazdasági Tanintézet igazgatója volt, majd a Kassai Kultúrmérnöki Kerület, illetőleg 1886-tól a Kultúrmérnöki Hivatal vezetője vette át az irányítását. A tanári kar részben az Intézet oktatóiból, részben a Kultúrmérnöki Hivatal személyzetéből állt. 4