Hidrológiai tájékoztató, 1980

1. szám, április - Szinay Miklós: Részletek a drénezés történetéből

Részletek a drénezés történetéből* SZINAY MIKLÖS Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Központ A teljesség igénye nélkül néhány gondolatot szeretnék elmondani a drénezésről, jelezve azt, hogy az eljárásoknak igen gazdag irodalma és hagyománya van mind hazánkban, mind az egész világon, sőt kifejezve azt a reményemet, hogy ezeket a hagyományokat folytatva, további újabb és gazdaságosabb eljárásokat fognak kidolgozni a gyakorlati szakemberek és a kutatók, műszaki fejlesztők. 1. Néhány gondolat a drénezés kialakulásához A drénezés pontos kialakulása a szájhagyomány homályába vész. Írott emlékeink közül már 3800 évvel ezelőtt a babiloniak alkalmaztak drénezéseket az Úr város királysírjai — a legismertebbek az ismertek közül — vizének elvezetésére. Időszámításunk előtt 300 évvel a rómaiak is alkalmaztak rőzse- és kődrént. A vízelvezetésnek ez a módja a középkor folyamán feledésbe merült. A 17. század elején a holland Cornelius Vermuyden az, aki észrevette, hogy az angliai mocsarak mezőgazdasági célú lecsapolása nagy lehetőséget rejt magában. Elvállalta, hogy a holland kereskedőktől tőkét szerez a mocsarak kiszárítására és átvette a munkák műszaki irányítását is, 1626-ban nagy tervet készített az Ouse és Trerut folyók mentén elterülő mocsarak kiszárítására. Amikor szerződéssel biztosították neki a hasznosíthatóvá tett földek egyharmadát, Amsterdamba utazott és ott egy társaság alapítása révén előteremtette a szükséges tőkét, majd pénzzel és holland szakmunkásokkal visszatért Angliába. A munkálatok eleinte jól haladtak, sőt I. Károly angol király nemesi rangra is emelte Vermuydent. Később azonban a szokásjog miatt sok nehézség merült fel. A környező községek parasztjai ősi törvényekre hivatkoztak, amelyek a mocsár területén nekik biztosították a kisvadászat és a halászat, a tőzeg- és a szénakitermelós jogát. Vermuyden időközben még nagyobb vállalkozásba fogott. Megkezdte Bedford grófság mocsarainak kiszárítását. A Fen Districtnek nevezett ingoványból 400 000 hektár termőföldet akart elhódítani. Itt azonban a parasztok és kisbirtokosok ellenállása még erősebb volt. Vermuyden a pénzügyi nehézségek ellenére 1652-ben befejezte a mocsarak lecsapolását, de a vele szemben támasztott anyagi követeléseknek nem tudott eleget tenni. Sir Cornelius Vermuyden két nagy vállalkozása eredményes volt, mégis különös tragédiája, hogy ő volt az első vízépítő mérnök, aki a kapitalizmus törvényei szerint pénzelte a vállalkozását és éppen a törvények áldozata lett. Később ugyanilyen sors ért számtalan mérnököt, feltalálót és tudóst. Poroszország területén az 1718. január 27-i királyi parancs rendelte el a lecsapolást von Hetrefeld fővadászmester részére: „ön bizonyára tudja — írta I. Frigyes Vilmos —, hogy trónralépésünk után mi úgy határoztunk: az úgynevezett szabad Ha vei-vidéket, Bredaut, a naueni mocsaras réteket, valamint az egyéb mocsarakat és ingoványokait Brieselang és Rorhbeck alatt a Havel-vidéki Glien és Fehrbellin határa között, a Rien és a Havel folyásáig termővé kell tenni." Szintén holland szakemberek irányításával indult a munka. „Holland mintagazdaságokat" létesített I. Frigyes Vilmos, de a junkerek passzivitása akadályozta a munkát. A mocsár lecsapolása sem bizonyult teljes értékű munkának. Tavasszal a víz időnként továbbra is elárasztotta a területet. Egyik-másik árkot olyan mélyre kellett ásni, hogy a tőzegréteg áttörésével az alsó homokréteg elnyelte a vizet a nyári időszakban, tavasszal pedig visszaduzzadt. így II. Frigyes, apja erő• Előadásként elhangzott a Vízügyi Történeti Bizottság 1978. november 24-i előadóülésén. Jelen cikk az előadás rövid kivonata. feszítését folytatva, a gazdálkodók telepítési akciójával igyekezett a feladatot elvégezni. A király jogos öntudattal mondta, hogy békés eszközökkel hódított meg egy új tartományt. Rómától délre, a tengerpart mentén terülnek el a Pontini-mocsairak. Az ókori Róma idején ez a terület még sűrűn lakott mezőgazdasági terület volt, később azonban elmocsarasodott. Talán azért, mert a föld lassan lesüllyedt. Valószínű azonban, hogy az ember sem büntetlen, mert amikor az Apenninekben kiirtották az erdőket, több lett a folyó hordaléka. A síkságnak alig van esése és így a lerakódó hordalékanyag voltaképpen elzárta a folyótorkolatot. A lecsapolási munkák egyik tervét Leonardo da Vinci készítette, de soha nem vált valóra, mert a költségeket senki nem vállalta. A Pontini-mocsarakat csak a XX. században csapolták le. A Moszkvában vezető vasútvonal közvetlenül Breszt után áthalad a Poloszje mocsáron, amely nagyobb, mint egész Bajorország. A Pripjat és mellékfolyói alig észlelhető eséssel szelik keresztül ezt a mocsarat. Az agyagtalaj miatt a Poloszje nehezen vízteleníthető. Az első lecsapolási kísérlet 1874-ben kezdődött és 1906-ban fejeződött be. Az ekkor mintegy 3 millió hektár csatornákkal való víztelenítése azonban tökéletlennek bizonyult. Legújabban a Szovjetunióban milliós hektár nagyságrendű föld javításáról gondoskodnak, és ezek a földek most már végérvényesen biztonságban vannak. A' talaj javítási munkák nem szorítkoznak pusztán a víztelenítésre, hanem összekötötték őket nagyszabású tájrendezéssel, öntözéssel, drénezéssel és olyan korszerű földművelési rendszerekkel, amely a termőtalajt alapvetően és tartósan megjavítja. Lengyelország mezőgazdasági területeinek körülbelül 70 százaléka szorul lecsapolásra, ennek a területnek eddig a felét sem javították meg. Kétmillió hektár termőföldet kell víztelenítő árkokkal ellátni, ugyanakkor a csapadékszegény, erős párolgással járó nyári hetekre gondoskodni kell az öntözésről is. Lengyelországban körülbelül 1,4 millió hektár öntözésre szoruló szántóföld és zöldterület van (1964), ebből azonban csak 150 000 hektárt (1964) öntöztek. Mindezeket a munkákat úgy kell elvégezni, hogy a vízgazdálkodás és mezőgazdaság egységes rendszer szerint hasznosítsa, illetve tartsa távol a vizet (2). Néhány számadattal jellemezhetjük a drénezést, külön kiemelve, hogy az angol drénezés szó felszíni és felszín alatti vízelvezetést is jelent, így a szakirodalom számadatai nemcsak talaj csövezésre vonatkoznak. Framji és Mahajan szerint a drénezett terület a világon körülbelül 100 millió hektár (1969). Például az Egyesült Államokban a drénezett terület 37 millió hektár (1969), aminek legnagyobb része az öntözött területeken — körülbelül 23 millió hektár (1978) — van. Az intenzív drénezés használatára a humid éghajlatú Hollandiát lehet megemlíteni, ahol 2,5 millió hektár művelt területből 1,5 millió hektár a drénezett (ebből 0,5 millió hektár a cserép drén) (1972). Rudolf Eggelsman (1973) szerint néhány európai országban a felszíni és felszín alatti vízelvezetés (gyűjtőnevén drainage) számadata a következő: Terület Ország millió ha termőterület %-ban Anglia és Wales 3,4 75 Finnország 2,1 67 Dánia 1,4 45 20