Hidrológiai tájékoztató, 1980

1. szám, április - Molitórisz László: Öntöző szivattyútelepek automatikus üzemeltetésének problémái

a fontos földtani adattal egyértelműen bebizonyosodott, hogy a Budai-hegység és a Vároliget között a dolomit felszínének nagy szintkülönbségét vető, vagy vetőrendszerek alakították ki. Zsigmondy Vilmos kútjainak nagyobb részét a karsztos területek forrásainak állandósítására és vízmennyiségük növelésére létesítette. Egy-egy ilyen munka (harkányi, lipiki, margitszigeti) befejezése után tisztázta a víztároló rétegek helyzetét, a karsztvíz mozgását. A budai források vizsgálatakor megkísérelt — a vízgyűjtő terület nagyságából, az átlagos évi csapadékmennyiségből és a Dunába folyó forrásvíz mennyiségéből — vízkészletet számítani. Sokat foglalkoztatta a hévizek hőmérséklet-alakulása, és kereste a változások okát, Ügy látta, hogy a budai források hőmérséklet alakulását esetleg befolyásolják a vízadó képződmények. A margitszigeti és a városligeti fúrás kőzetanyagának folyamatos hőmérsékletmérése a mai értelemben vett termoszelvényezés első megnyilvánulása. A geotermikus gradiens számításához oly fontos talphőmérsékletet először 1875-ben a városligeti fúrásban mért és majdnem 100 év telt el, amikor a vízügyi főhatóság kötelezővé tette e mérés elvégzését minden hévízkútban. Az erősen repedezett, karszt járatokkal átszőtt triász időszaki karbonátos képződmény fedőjében legtöbbször tömött, ugyancsak repedezett eocén és oligocén üledéket harántalt néhány fúrása (margitszigeti, városligeti). A repedéseket, és vetősíkokat gondosan mérte, hogy ezekből értékes következtetéseket tudjon levonni. Központi kérdésnek tekintette a budai hévizek származásának vizsgálatát. Ezt az egykori (felsőpliocénpleisztocén) hévforrásnyomok helyzetéből igyekezett megoldani. Szerinte a hévíz a 2,0—2,5 km mélységbe leszivárgó csapadékvízből származik. Ebben a mélységben azután felmelegedve forrásként vagy fúrt kúttal feltárva kerül ismét a felszínre. Az előbbi esetben a víz hőmérséklete — véleménye szerint — mindig kisebb, mint a kutaké. Zsigmondy Vilmos rendkívül nagy érdeme, számos tudományos és gyakorlati eredménye mellett, hogy legjelentősebb munkáit nyomtatásban is közkinccsé tette. Részletes ismertetéseiből teljes képet kaphatunk egyegy vízfeltáró munkájának úgyszólván minden fázisáról. A geotudományok iránti vonzalma egész életében töretlen. Ö sürgette a budapesti tudományegyetemen 1880-ban az őslénytani tanszék felállítását, részt vett a M. Kir. Földtani Intézet alapításában, kezdeményezője volt az 1868-ban megindított országos földtani térképezésnek. Élete utolsó éveiben szíve még inkább a geológia felé húzza. Az 1885. évi budapesti országos VI. Bányászati, Kohászati, Geológiai Kiállítás katalógusát ő szerkesztette. A címlapot a tudomány, a bányászat és a geológia allegóriájáról készült kis rajza díszíti a következő körirattal: „Bergbau ist angewandte Geologie." (A bányászat alkalmazott földtan.) Nagyszerű egyénisége, eredményekben gazdag élete példaképül szolgálhat bányásznak, geológusnak és hidrológusnak egyaránt. IRODALOM 1. Dobos I.: A hazai mélységi vízkutatás és feltárás a XIX. században. Földtani Tudománytörténeti Évkönyv. 1975. 23—36. 2. Dobos 1.: A mélységi vízkutatás és feltárás fejlődése 1920-ig. Földtani Tudománytörténeti Évkönyv, Sajtó alatt. 3. Schajarzik F.: Szakértői javaslat a József csász. kir. főherceg ő fenségének tulajdonát képező Szt.Margitszigeti artézi gyógyforrás védőterületének megállapítása ügyében. Budapest, 1906. i. Zsigmondy V.: Bányatan kiváló tekintettel a kőszénbányászatra. I. rész. Pest, 1865. 5. Zsigmondy V.: A városligeti artézi kút Budapesten. Budapest, 1878. Öntöző szivattyútelepek automatikus üzemeltetésének kérdései MOLITÖRISZ LÁSZLÓ Alsódunavölgyi Vízügyi Igazgatóság, Baja Az öntözési üzem során a vízelvétel állandó változását a szivattyúk munkapontja követi. Eközben átlépheti a megengedett határokat, így a hálózat nyomása nagyobb vagy kisebb lesz a szükségesnél. A túllépések rontják az öntözés minőségét, csőtöréseket okozhatnak, ezért rövid ideig sem engedhetők meg. Következésképpen az öntöző szivattyútelep kézi üzemeltetése állandó felügyeletet, koncentrált figyelmet igénylő feladat. A fentieket figyelembe véve, már az első telepek tervezése során felmerült az az igény, hogy azok automatikus üzemelésre is képesek legyenek. Napjainkig mintegy harminc, automatikus üzemre is képes öntöző szivattyútelep lépett üzembe hazánkban. Sajnálatos, hogy a beépített automatikák előnyeiket és ezzel alkalmazásuk szükségességét ezidáig nem bizonyíthatták, mert olyan mérvű működtetésükre még nem került sor, amely alapja lehetne egy átfogó értékelésnek. A kihasználatlanságot előidéző okok feltárása érdekében vizsgált, az 1. táblázatban felsorolt telepek egy részénél a próbaüzemelést sem tudták lebonyolítani. Ezekben az esetekben előgyártási, helyszíni szerelési hibák, illetve a kivitelezés elhúzódása következtében a szivattyútelepek kézi üzemelésre kerültek átadásra. A későbbiekben pedig az üzemeltetők érdektelensége, illetve a vízfogadók elégtelen munkafegyelme miatt nem indult meg az automatikus üzem. A próbaüzemelés alatt gyakorlatilag kifogástalanul működő automatikák üzemszerű működtetésének is leggyakoribb akadálya a már említett (rossz) munkafegyelem, így elsőként e tényezőnek kz elemzése a legcélszerűbb. Vízfogadói munkafegyelem A megvalósult automatikák célszerűen alulról vezéreltek, a vízelvétel függvényében, tehát az automatikus üzem előfeltétele az öntözési üzemrend betartása és döntően, a csőhálózati hidránstolózárak tervszerű, fegyelmezett kezelése, valamint a gondos szárnyvezetékáttelepítés. A jelenlegi öntözési gyakorlat e feltételeket kevés kivételtől eltekintve biztosítani nem tudja. A fegyelmezetlen munkavégzésből két alapvető, az automatikus üzemet gátló tényező ered. Az egyik a szárnyvezetékek hanyag áttelepítéséből, a másik a munkaidő önkényes lerövidítéséből származik. A szakszerűtlenül áttelepített szárnyvezetékek üzembe helyezés után a kötéseknél szétválhatnak, ilyenkor az éppen kinyitott tolózárat az árasztás elkerülése érdekében elzárják. A tolózárak egymást követő nyitás-zárása, az automatikát vezérlő jellemző olyan mértékű ingadozását eredményezi, hogy a hajtómotorok túllépik a megengedett kapcsolási számot. Az üzemeltető ilyen tapasztalatok után — a berendezést védve — kézi üzemelést végez, melynek során az egyes gépek működési tartományát a kritikus időszakban kiszélesíti, így a kapcsolási számot a megengedett érték alatt tartja. 12