Hidrológiai tájékoztató, 1977

Dr. Gábriel András: Mezőgazdasági vízgazdálkodás Ausztriában

középhegység keleti lejtőjén a síkságig lenyúló Borvidék sem nagyon különbözik egyes dunántúli tájaktól. Ezeken a vidékeken a talajviszonyok is hasonlóak a közeli magyarországi talajokhoz (1. kép). Itt a pannon klímaterületen a csapadék sem több, mint a hasonló hazai vidékeken. A Morvamezőn, Bécs peremén 572 mm (Gross Enzersdorf), a Borvidéken Retzben 513 mm az évi átlagcsapadék. E tájakon a párolgás is alig kevesebb, mint nálunk. Legfőbb tényezőjének, a hőmérsékletnek évi átlaga Burgenland székhelyén, Kismartonban 10 C°, kereken annyi, mint a hazai országos átlag, Bécs mellett Gross Enzersdorfban pedig 9,8 C°. Ezek szerint az ország sík, északkeleti részén, ahol a szántóföldi termesztés nagy része összpontosul, a biztos termések érdekében ugyanúgy szükség lenne öntözésre, mint nálunk. Az ország csapadékosabb területén pedig még elkerülhetetlenebb a vízrendezés, mint vasi és zalai tájainkon és más, vízkároktól szenvedő területeinken. Ausztriában szántóföld nagyobb arányban csak Burgenlandban és Alsó-Ausztriában van. Ezenkívül csak Felső-Ausztriában és Stájerországban van 20, illetve 10%-os arányt meghaladó szántóterület. A főleg szarvasmarhatenyésztésre berendezkedett, csapadékosabb tartományokban, Karintiában, Salzburgban, Tirolban és különösen Vorarlbergben csekély a szántóföld aránya a rét-legelőéhez képest. A mezőgazdasági vízgazdálkodás irányítását Ausztriában a Mezőgazdasági és Erdészeti Minisztérium Mezőgazdasági Vízépítési Osztálya végzi, igen kis létszámmal. A tartományok igazgatási rendszerében különböző szervezeti keretekben Mezőgazdasági Vízépítési Hivatal, illetve Szakosztály látja el ezt a feladatot. Ezek az igazgatási feladatok mellett a vízrendezésekkel, kisvízfolyások szabályozásával kapcsolatos tervezési és kivitelezési munkát is elvégzik. Az utóbbihoz jelentős gépparkkal és építőbrigádokkal rendelkeznek. Az építést az a mérnök irányítja, aki tervezte a rendszert. így a kivitelezés során könnyen elvégezhetők a terven a szükséges módosítások. Tervezést és építést másoknak, illetve magáncégeknek akkor adnak ki, ha maguk nem győzik a munkát. A mezőgazdasági vízgazdálkodással kapcsolatos kutatómunkát a Kultúrtechnikai és Talaj vízháztartási Kísérleti Intézet látja el, amely egy kis alsó-ausztriai faluban, Petzenkirchenben székel. Az Intézet a vízrendezéssel, vízháztartással, lápkutatással, öntözéssel, talajvédelemmel, rekultivációval, vízigyomirtással stb. foglalkozó kutatómunkája mellett szakvéleményt ad vízrendezések, öntözések tervezéséhez, öntözéssel kapcsolatos kutatómunkát végez még a Bécsi Mezőgazdasági Főiskola Vízgazdálkodási Intézete, együttműködve a Növénytermesztési Intézettel. A Mezőgazdasági Főiskolán mezőgazdászok, erdészek mellett műszaki alapképzettségű kultúrtechnikus mérnököket (Diplomingenieur Kulturtechniker) is képeznek, akik főleg abban különböznek a műszaki főiskolákról kikerülő általános mérnököktől (Zivilingenieur), hogy biológiai képzettségük is van. A vízrendezés kérdését kell Ausztria mezőgazdasági vízgazdálkodásában elsősorban megoldani, miután az évi országos csapadékátlag 1190 mm, azaz kétszerese a magyarországinak. A vízrendezésnek Ausztriában nagy múltja van. A középkorban a mai országterületen az egyik legjelentősebb vízrendezés az északburgenlandi Barátfalun és Gáloson, a cisztercita kolostor által végzett lecsapolás volt. A nagyobb méretű lecsapolások Ausztriában is a 18. században kezdődtek. Mintaszerűként emlegetik az Enns folyó kanyargós felső szakaszának szabályozását, amely több németországi folyó rendezése során is mintául szolgált. Az Enns felső szakasza egykori tófenéken, szinte az ország közepén folyik. A Gesause nevű sziklaszorosáig tartó széles völgyében ma végzett drénezési munkákat is mintaszerűeknek tekintik.Itt az utóbbi évtizedekben kereken 3700 ha vízrendezése készült el, tötib kis vízitársulat keretében, eleinte nyílt árkokkal, újabban csőhálózattal. 1. kép. Dombvidéki táj a szabályozott Lapincs (Lafnitz) alsó szakaszán A második világháború után az UNRA-segélyek és a Marshall-terv keretében kapott támogatás indította meg a vízrendezési munkákat. Az 1945—1974. időszakban az országban közel 140 000 ha területet dréneztek, ebből az utóbbi években évi 4600—6800 ha-t. Ma a drénezés során az állami támogatás a költségek 40—80%-át teszi ki. A nagy költség a 60—100 q/ha jóminőségű szénaterméssel hamarosan megtérül. Szántóföldi használat esetén pedig a hóolvadás vége és a nagy esők után 2—3 nappal már rá lehet menni gépekkel a drénezett földekre. Minden vízrendezési munkánál, különösen drénezésnél nagy szerepe van a petzenkircheni Kultúrtechnikai Kísérleti Intézetnek. Ha az országban bárhol vízrendezést terveznek, az intézet kutatómérnökei a szükségnek megfelelően 50—100—200 m sűrűségű négyzethálózatban végzett 5—6 m mélységű fúrások alapján megvizsgálják a területet. A fúrt lyukakból alul szelepes csővel kiemelik a talajvizet és a lyuk megtelésének gyorsasága szerint határozzák meg a talaj vízvezetőképességét. Ennek alapján állapítják meg a javasolt dréntávolságot, mélységet. Szivattyúzási vizsgálattal azt is megállapítják, hogy lehet-e a talajvízből öntözni. A szakvéleményhez rétegvonalas talajvíztérképet csatolnak és közlik az elvizenyősödés okát, javaslataikat. Megadják a méterezés alapjául szolgáló fajlagos lefolyást, amelynek értéke ha-onként 0,7—2 l/sec, a legnedvesebb tartományban, Vorarlbergben 2—4 l/sec, felületi vizek esetén értéke másutt is lehet nagyobb, mint 2 l/sec, vakonddrénezésnél 10 l/sec is lehet. A vízvezetőképesség mérésének fenti módszerét és a dréncsőtávolság megállapításának módját a Wageningeni Nemzetközi Kultúrtechnikai Intézet 1., illetve 8. sz. közleménye adta meg. A megfelelő magyar szabvány is ezeken alapul. A dréntávolságra vonatkozóan az a vélemény, hogy a szükségesnél általában kisebb távolságokat alkalmaznak. A csövek mélyebb fektetésével, vakonddrénezéssel, altalajlazítással távolságuk csökkenthető. A drénezés hatására legtöbbször annyira megjavul a talaj fizikai állapota, hogy pl. a bodeni-tavi Rajna-deltában az eredeti 10—20 m csőtávolság helyett ma 40—50 m is elég lenne (2. kép). A drénezést általában nyílt árkokba, kézzel fektetett csövekkel végzik. A munkaerőhiányon segít, hogy a vízitársulati tagok, akik szinte mindig kisparasztok, a költségekből rájuk eső hányadot munkával is törleszthetik. A közel azonos költségek mellett égetett agyagcsöveket szívesebben alkalmaznak, mint műanyagcsöveket, főleg azért, mert a szívócsőként használt, 6 cm átmérőjű műanyagcső sokkal gyorsaban okkeresedik, azaz eltömődik a vízből kiváló vastartalmú lerakódásokkal. A nagyobb átmérőjű műanyagcső pedig már jóval drágább lenne. Az általános vélemény szerint az agyag szívócsöveket idővel felváltják a műanyagcsövek, de gyűjtőknek még jó ideig az agyagcsövek lesznek 77