Hidrológiai tájékoztató, 1973
HÍGTRÁGYA-HASZNOSÍTÁSI ANKÉT - Csávás Imre: A hígtrágya öntözéses hasznosításának agronómia feltételei
ben. Ezeknek az alapvető kérdéseknek a tisztázása pedig még nem történt meg, a nagyüzemi állattartó telepek létesítésének és üzemeltetésének egyéb, fontosabbnak tűnő problámái miatt mindeddig háttérbe szorultak. A hígtrágya értékelését nehezíti, hogy az ezzel foglalkozó szakemberek rendszerint egyoldalúan, csak az állattenyésztés, csak a növénytermesztés, csak az állatvagy közegészségügy, csak a környezetvédelem szempontjából közelítik meg a kérdést, a komplex szemlélet hiánya nemcsak nálunk, hanem szinte az egész szakirodalomban is kimutatható. Az ellentmondások azonban alapvetően a két főüzemág, az állattenyésztés és a növénytermesztés között jelentkeznek. Ezek feloldása a legégetőbb feladat. Az állattenyésztés szemlélete a hagyományokhoz való ragaszkodást tükrözi. Megszokták, hogy az állatok által termelt trágya olyan melléktermék, amelynek értéke a főágazat eredményét javítja. A dolog természetéből adódóan korábban a megtermelt szalmás trágya értékét az állattenyésztés akkor is megkapta, ha a trágyát a növénytermesztés nem használta fel, ezért mindössze annyit kellett megtenni, hogy a trágyát „kerítésen kívül", a trágyatelepen deponálják. Mindaddig, amíg ez a trágya egyrészt szilárd halmazállapotú volt, másrészt arra a növénytermesztésnek valóban égetően szüksége volt, ez a helyzet a valódi értékviszonyokat tükrözte. A változást az indította el, hogy — nem utolsó sorban az istállótrágya-termelés elégtelensége miatt — a növénytermesztés rákényszerült arra, hogy kidolgozza a szervestrágyázás nélküli intenzív gazdálkodás módszereit, s azokkal megtanuljon eredményesen élni is. Műtrágyagyártásunk kapacitásának fokozatos növekedése ehhez egyre megbízhatóbb alapot teremt, és ma már nem egy üzemben felhasználatlanul halmozódik még a hagyományos trágya is. Azt, hogy az istállótrágya-felhasználás napjainkban nem fokmérője a növénytermesztés intenzitásának, mindenképpen el kell ismernünk, még akkor is, ha az istállótrágyát nem mindenki tartja egyértelműen nélkülözhetőnek. Az állattenyésztés pedig éppen akkor kezdett el szinte az egyik napról a másikra hígtrágyát termelni a hagyományos szalmás trágya helyett, amikor a növénytermesztés gyakorlatilag függetlenítette magát az istállótrágyától. Érthető, hogy ebben a helyzetben a növénytermesztés már nem vállalja a hígtrágya-hasznosítás merőben új módszereinek bevezetésévél járó terheket, hiszen arra semmi sem kényszeríti. Ugyanakkor az üzem egésze szempontjából feltétlenül hátrányos, ha a termelődő hígtrágyát nem hasznosítják. Egyrészt elvész a hígtrágyában lévő nagymenynyiségű növényi tápanyag, amivel helyettesíthető volna a megvásárolandó műtrágya-mennyiség egy része (egy közepes méretű szakosított sertéstelep évi 150 vagon szabvány műtrágyával egyenértékű hígtrágyát termel), másrészt ez az „elveszítés" még tetemes költséggel is jár (szennyvízbírság, derítőberendezések üzemköltsége, stb.) Könnyen belátható, hogy üzemi- vagy még szélesebb körben vizsgálva népgazdasági érdek a hígtrágya hasznosítása — ennek azonban egyetlen reális lehetőségét a növénytermesztés nyújtja. A növénytermesztés viszont nem kényszeríthető a hígtrágyahasznosításra — ebben érdekeltté kell tenni. Mindazok a kompromisszumokkal létrehozott részmegoldások, amelyek a tremelő hígtrágya-mennyiség egy részének hasznosítását oldották csak meg, természetszerűleg kudarcra vezettek — e megállapítást a szakosított állattenyésztési telepek jelenlegi helyzetének felülvizsgálata egyértelműen igazolja. A teljes hígtrágya-mennyiség hasznosításának alapvetően két lehetősége van. Az egyik a hígtrágya szilárd és híg fázisának elválasztása, a szilárd trágya többé kevésbé hagyományos eszközökkel történő kezelése, összekapcsolva a híg fázis kiöntözéssel történő elhelyezésével és hasznosításával. A szeparálás módszere az egész eljárást vizsgálva közömbös, a technológiai folyamat az üzem szempontjából gyakorlatilag azonos, bárhogyan történik is az elválasztás. A szilárd trágyamennyiséget ilyenkor tengelyen kell a felhasználás helyére szállítani, jelentős részét kétszeri megmozgatás után juttathatjuk csak ki végső helyére, a talajba. A szilárd trágyamennyiség 8— 10-szeresét is kitevő híg rész szivattyú- és csőrendszerrel juttatható ki a felhasználás helyére. A kijuttatás időpontja csak a szilárd rész esetében időzíthető a növénytermesztés igényei szerint, a híg rész hosszú ideig történő tárolásához ugyanis akkora tárolótér kellene, amit (egészen kivételes esetektől eltekintve) nem lehet gazdaságosan megépíteni. A híg rész átmeneti tározása során jelentős tápanyag veszteségek következnek be, a többezer m : l betárolt híg lé időszakonkénti kiöntözése pedig kiugró munkacsúcsokat okoz. A hígtrágya-hasznosítás másik alapvető lehetősége a fázisbontás nélküli, többé-kevésbé folyamatos kiöntözés. Ennél az eljárásnál a szilárd és híg részt együtt, egyetlen szivattyú- és csőrendszer juttatja a felhasználás helyére. Az előbbi módszerekkel szemben itt nincs elválasztóberendezés, elmarad a szilárd trágya költséges többszöri mozgatása, a munka gyakorlatilag folyamatos, nincsenek csúcsidőszakok. Ezzel szemben itt nemcsak a híg rész, hanem a szilárd trágya jelentős része is a növénytermesztés igényeitől eltérő időpontban kerül kiszórásra, következésképpen tápanyagveszteséggel itt is számolni kell. A homogenizált hígtrágya kiöntözése műszakilag tökéletesen megoldott, elterjedését leginkább az a hagyományos szemlélet gátolja, amely istállótrágyának csak a szilárd trágyát tekinti. A homogenizált hígtrágya kiöntözésére szolgáló módszerek azonban üzemelési költségek vonatkozásában mindenképpen olcsóbbak az elválasztó rendszereknél, mert megtakarítható a szeparálás és a szilárd trágya tengelyen történő szállításának költsége. A hígtrágya-hasznosításra szolgáló terület nagyságának meghatározása a hígtrágya-öntözés kulcskérdése, bármelyik eljárást alkalmazzuk is. Alapvetően itt is a szemlélet tisztázásával kell kezdeni. Ha elfogadjuk azt az érvelést, hogy a hígtrágya-hasznosítás a növénytermesztés szempontjából nem létfontosságú, sőt, az elkerülhetetlen kötöttségek miatt többé-kevésbé terhes eljárás, a méretezésnél eleve le kell mondanunk arról, hogy a hígtrágya növényi tápanyagait 100%-osan hasznosítsuk. Ahhoz ugyanis, hogy ezt az értéket megközelítsük, olyan méretű öntözőtelepre volna szükség, amely csak hígtrágyaöntözéssel soha sem térülne meg. A hígtrágya hasznosító telep azonban öntözőtelep a szó hagyományos értelmében is, azaz tiszta vizes öntözésre is alkalmas. A területnagyság meghatározásánál tehát a hasznosítandó hígtrágyamennyiség mellett ugyanilyen súllyal figyelembe kell venni az adott helyen beszerezhető öntözővízmennyiséget is, mert az öntözőtelep kettős hasznosításának lehetősége a gazdaságosságot nagymértékben javítva lehetővé teszi a hasznosító terület növelését. A vízbeszerzési lehetőségek két szélső érték között váltakoznak: vannak olyan állattenyésztési telepeink, amelyek körzetében egyáltalán nincs öntözővíz (ivóvíz is alig), máshol az öntözővíz-beszerzés lehetőségei (legalábbis a hasznosító terület nagyságához viszonyítva) korlátlanok. A hígtrágya-öntözésről az előbbi helyeken sem kell eleve lemondanunk, mert megfelelő növénykultúrákra, megfelelő dózisokban és módszerekkel a hígtrágya minimális hígítással, sőt további híffítás nélkül is kiöntözhető. Korszerű állattenyésztési telepeink döntő többségénél ugyanis úgynevezett sovány hígtrágya keletkezik, amely már az épületből kikerülve 1:1nél nagyobb arányban tartalmaz technológiai- és csurgalék-vizet (a megvizsgált sertéstelepek 95%-ánál 8% alatt volt a keletkező hígtrágya száraztartalma). Ha azonban öntözővizet nem, vagy csak nagyon korlátozott mennyiségben lehet beszerezni, a hígtrágya jó hatásfokú hasznosításáról többé-kevésbé le kell mondanunk, ilyenkor a hígtrágya elhelyezése kerül előtérbe és eszerint kell méreteznünk az öntözőtelepet. Szélsőséges eset98
