Hidrológiai tájékoztató, 1968 június

Tölg István: A kelet-ázsiai növényevő halak honosításának első ötéves eredményei

A vízháztartási vizsgálatok feladata az egyes vízrendezési változatok esetén a termőréteg vízgazdálkodásának egy időszakban való mérése a vízháztartási egyenlet tényezőinek figyelembe vételével. Ezen mérési módszer segítségével közvetlenül ellenőrizhetjük a vízháztartási tényezők változását, az okozati összefüggéseket és kapcsolatokat. Erre példaként a szentgyörgyvölgyi kísérleteket említjük meg. Itt a vizsgált drénváltozatok területén 2—3 naponként a drének mélységéig vett talajminták adatai alapján megállapítható volt, hogy a vakonddrének 10 év múltán is még működnek, és hatásuk vetekszik a létesítési költségekben csaknem tízszeres beruházást igénylő talajcsövek hatásával (6). Az előadásokat dr. Harmathy István, dr. Salamin Pál, dr. Szabolcs István és dr. Szigyártó Zoltán felkért hozzászólók számos vonatkozásban kiegészítették. Ezek közül Salamin professzor szavait emeljük ki. Rámutatott. hogy a jövőbeni kutatásoknál sokkal inkább kell a vizsgálatokat a valóságos helyzetnek megfelelően lefolytatni : a) jobban kell megismerni azt a teret, közeget, ahol a mozgás lejátszódik (anyagi sajátságok, duzzadás, eliszaposodás, fagyás stb), vagyis a belső tényezők szerepét, b) tökéletesebben kell figyelembe venni a vízutánpótlódás, vagy vízterhelés valóságos képét (irány, folytonos vagy szakaszos táplálás stb.), vagyis a külső tényezők szerepét és c) helyesen kell felfogni magának a szivárgó mozgásnak alapvető sajátságait (időbeni változás) is. Befejezésül a fenti irányoknak megfelelően új kutatási munkát is vázolt. Ezt követően még több hozzászóló világította meg a témakör kérdéseinek mezőgazdasági, talajtani, műszaki és gazdasági oldalát. IRODALOM 1. BELAK S.: A nagyüzemi mezőgazdasági termelés előfeltételei és főbb irányelvei a nyugat-magyarországi erodált erdőség! talajokon. KESZTHELYI MEZŐGAZDASÁGI AKADÉMIA KIADVÁNYAI 20. köt. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. 1962 2. SZEKRENYI B.—SZABÖ L.—SÜMEGI I.: A mechanikai talajavítás őrségi módszere. HIDROLÓGIAI TÁJEKOZTATO 1967. november. 3. SZABÓ L—SZEKRENYI B.: A láptalaj vízgazdálkodásának javítására irányuló vizsgálatok a Keszthely—Hévízi öblözetben. HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY, 1966. 12. 4. NEMETH E.: Hidromechanika„ Tankönyvkiadó. Budapest. 1963. 5. BUSCH K. F.: Adalék a dréntávolság és drénmélység kérdéséhez ásványi talajoknál. ZEITSCHRIFT FÜR LANDESKULTUR, 1963/2. 6. SZABÓ L.—SZEKRENYI B.: Nyugat-dunántúli rossz vízgazdálkodású talajok mélylazítása és talaj csövezése. VÍZÜGYI KÖZLEMÉNYEK, 1967. 2. sz. A kelet-ázsiai növényevő halak honosításának első ötéves eredményei TÖLG ISTVÁN Országos Halászati Felügyelőség, Budapest A telepítés jellemző előzményeként azt az óriási terhet említhetjük, melyet vizeinkben az alámerült és a felszínen úszó növényzet jelentett. A mechanikai és a kísérletileg alkalmazott vegyszeres növényirtás jóformán hatástalannak bizonyult a hínárnövények visszaszorításában. A hínár kártételét két pontban foglalhatjuk össze: 1. A különböző víztípusoknál okozott műszaki kár, mely egyrészt a víz eljuttatását (csatornák) akadályozza rendeltetési helyére, másrészt a létesítmények feltöltődésének elősegítésével azok állagát rontja. 2. Az ember számára hasznos (üdülés, halászat) és a vizek jellegét megőrző egészséges vízi élet káros megváltoztatása, melynek végeredményeként a szabad víztükör megszűnik és a haszonhalállomány is kipusztul. Az előzőekben említett két kártétel ellen az elmúlt években egyre kevésbé tudtunk védekezni, ezért jellemző volt az a megállapítás, hogy „vizeink nem halat, hanem hínárt teremnek". Á hidrológiai és hidrobiológiái szempontból egyaránt hátrányos hínárosodás indokolta, hogy a magyar halászat — a korábbi telepítési balsikerek ellenére is — megint 'halhonosítási kísérletekbe kezdjen. A már mindenkinek terhes vízinövény tömeg és a növényevő halak európai megjelenése szinte kényszerítő kötelezettséget adtak a telepítés megkezdéséhez. A telepítés közvetlen előzményei Az őshazájukat tekintve Kínában őshonos növényevő halak — az amur (Ctenopharyngodon idella Val.), a fehér- (Hypophthalmichthys molitrix Val.) és a pettyes busa (H. nobilis Rich.) (1, 2, 4, 7) — nyugati irányú rendszeres terjesztését a Szovjetunió haltenyésztői végezték az 1950-es évektől kezdve. A tenyészanyagot Kínából szerezték be. Évről évre — 1964-ig bezárólag — több millió ivadékot importáltak (7). 1960—61-ben a japán haltenyésztőkkel egyidőben kidolgozták az eredetileg folyóvízi halak mesterséges szaporítását. Ezzel a Kínától távoleső vidékeken, tógazdaságokban is lehetőséget nyújtottak a saját utánpótlás megszervezésére. A szovjet kutatók és haltenyésztők a növényevő halak specialistáivá váltak és lényegében nekik köszönhető a mesterséges terjesztés, honosítás és szaporítás módszereinek európai elterjedése. Az 1960—61-es években a Román Népköztársaság is importált Kínából növényevő halakat és 1963-ban már kedvező kísérleti tapasztalatról számoltak be a szakirodalomban (7). A magyarországi telepítés kezdete és adatai A Duna menti szocialista államok által kötött Dunai Halászati Egyezmény Nemzetközi Vegyesbizottsága 1963 áprilisában Budapesten ülésezett. A tárgyalásokon résztvett szovjet delegáció javasolta a növényevő halak telepítésének magyarországi megkezdését. A javaslatot a magyar küldöttség magáévá tette, annak vezetője, Pékh Gyula, az import azonnali megkezdéséről intézkedett. A Földművelésügyi Minisztérium és az Országos Halászati Felügyelőség azonnali intézkedése nyomán még 1963 júniusában dr. Pénzes Bethen és e sorok írója Kínába utazhatott a kísérleti növényevő halszállítmány átvételére. A kínai származású anyag 1963. július 18-án érkezett Budapestre és ezzel a honosítás tényleges munkája kezdetét vette. Ettől kezdve minden évben vásároltunk külföldről növényevő halakat, de már 47