Hidrológiai tájékoztató, 1964 június

Tóth József: A debreceni fürdők elfolyó vizének kezelési és elhelyezési lehetőségei - Dr. Szabó László: Hozzászólás a Kalocsa-Dunapataj között tervezendő regionális vízmű kérdéséhez

A DEBRECENI FÜRDŐK ELFOLYÓ VIZÉNEK KEZELÉSI ÉS ELHELYEZÉSI LEHETŐSÉGEI* TÓTH JÓZSEF Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság A debreceni hévizek nagy sótartalmú hidrokarbonátkloridos jellegűek. Oldott sóinak mennyisége 1900—6000 mg/l között változik és kationjai között a nátrium 96 — 98%-ban szerepel. E nagy nátriumsó tartalom miatt szennyvíznek számít. A kis vízhozamú befogadók vizeit erősen szennyezi, ami az öntözés számára káros, annál is inkább, mert a Tócó és a Kösely befogadó csatornák menti területek talajainak minősége legnagyobb részben mezőségi jellegű barna kálciumtalaj. A három működő debreceni hévízkút napi 3000 m

3 körüli vízmennyisége kb. 140 q, a kerekestelepi kút napi 480 m

3 vizével pedig újabb 6 q körüli nátriumsót juttat a Köselybe. Emiatt a Kösely vize Hajdúszovátnál öntözésre nem alkalmas, de a Hortobágy—Berettyó csatorna vízminőségét is erősen lerontja a hajdúszoboszlói hévizekkel együtt. A takarékos vízgazdálkodás érdekében megoldást kell keresni, hogy a debreceni nagy sótartalmú hévizekkel az öntözőcsatornák vizének felhasználását ne gátoljuk. Ioncserélő műgyanta alkalmazásával lehet a vizeket sótalanítani, azonban nagy költséggel jár. Egy napi só megkötésére kb. 200 000 Ft árú gyantára lenne szükség, regenerálásához pedig 140 q sóval egyenértékű sav, illetve lúg. Ehhez járulna még az építési — egy nagyteljesítményű szűrőberendezés létesítés és a kezelési — költség. Lehetőség van a nagy sótartalom kiküszöbölésére megfelelő minőségű vízzel öntözésre kedvező összetételűvé *A Debrecen fürdőváros c. ankécen, 1963. október 30-án elhangzott előadás. hígítani. A hígítással keletkezett öntözővíznek a mezőgazdaság az érintett területen csak kb. egytizedét tudja elöntözni és a költsége a hasznához aránytalanul nagy. Tározással — melyet Debrecen határában levő 60 ha szikes legelőn lehet megvalósítani — az öntözési idényre vissza lehet fogni a nagy sótartalmú vizet, később pedig az elvezetése nem okoz kárt. Ehhez a fürdővizet le kell választani a csatornahálózatról. A szükséges beruházás összesen 3,5 millió forintra rúg. A tározót mint halastavat, csónakázót, esetleg mint algatermesztő tavat lehet hasznosítani. Mivel a városnak nincs szennyvíztisztítója, a megépítése pedig kb. 120 millió Ft-ba kerülne, a nagy költség miatt célszerűnek látszik a tisztítás helyett a szennyvíz elöntözése. Ezt a megoldást a nagy sótartalmú hévíz gátolja. Biológiai tisztító esetén is indokolt a fürdő vizének különválasztása egyrészt, mert a csatornahálózatot és a tisztítót mentesítjük napi 3000 m

3 víztől, másrészt mert a berendezés a sótól nem tisztítja meg a vizet. A debreceni fürdővizek káros sótartalma miatt azok természetes vízfolyásba való vezetésénél törekedni kell a minimális károkozásra, másrészt az építendő szennyvízöntöző-telep terhelésének csökkentése miatt ezeket a vizeket a csatornahálózattól függetleníteni kell, ezen feladatok megoldására a fürdővizek időszakos tározását javasoljuk. \ HOZZÁSZÓLÁS A KALOCSA-DUNAPATAJ KÖZÖTT TERVEZENDŐ REGIONÁLIS VÍZMŰ VÍZSZERZÉSI KÉRDÉSÉHEZ DR. SZABÓ LÁSZLÓ Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem A Hidrológiai Tájékoztató 1962 decemberi számában dr. Dobos Irma tanulmányát olvashattuk "Regionális vízmű tervezése Dunapataj és Kalocsa között" címmel. A szerző kútadatokra támaszkodva a Dunapataj, Ordas, Géderlak, Dunaszentbenedek, Úszód és Foktő községek, valamint Kalocsa város "egységes vízellátásának" biztosítására a távlatban tervezendő regionális vízműnek csupán egyik — talán a legfontosabb — kérdésével: a vízszerzéssel foglalkozott. A regionális vízmű 7000—8000 m

3/nap vízigényének biztosítására — mint olvashatjuk — a Duna kavicsteraszára (a pleisztocén összletre) eddig két kis mélységű, 20,0, illetve 24,5 m-es próbakutat mélyítettek le. Bár a kutak vízhozama igen jelentős (kb. 1200 l/p), vizük a vegyvizsgálati adatok szerint csak a költséges sav- és vastalanítás után lenne hálózatra nyomható. Ennek ellenére a szerző a vízkutatás érdekében — a partiszűrésű kutak telepítési lehetőségét is megemlítve — továbbra is elsősorban a kavicsterasz vizsgálatát javasolta. A vizsgált területen a kavicsterasz alatt a 70—90 m mélységben kezdődő "felsőpannóniai összleten belül kifejlődött vízadó rétegek — szerepel az ismertetésben — nagy klorid- és vastartalmú vizet tárolnak, s ezekből lényegesen kevesebb vízmennyiség termelhető ki, mint a pleisztocén összletből. Emiatt semmiképpen nem gazdaságos nagymélységű kutak létesítése." A Kalocsa vízellátási helyzetét ismertető részből ugyancsak idézünk: a városi "közkutakból 448 l/p vízmennyiséget termelnek ki, s ezen kívül a korábbi években Negyvenszállás területén három vízműkút is létesült. Ezek közül csak kettő üzemel kb. 700 l/p vízmennyiséggel, s a város egy részét látja el ivóvízzel." A kalocsai vízmű kútjairól dr. Dobos Irma — valószínűleg a részletek ismeretének hiányában — többet nem közöl. Tekintettel arra, hogy az alábbiak a regionális vízmű vízszerzési kérdéseinek megoldásakor figyelembe vehetők, a Földmérő és Talajvizsgáló Vállalat (FTI) keretében a kalocsai vízmű céljára 1957—1959 között végzett vízkutatás eredményeit, illetve ennek előzményeit nagy vonalakkal vázoljuk. Kalocsa város vízigényét az Országos Vízügyi Főigazgatóság 5 évvel ezelőtt 1500 m/

3nap-ra adta meg, a távlati vízigényt pedig 3000 m

3/nap értékkel rögzítette. Az FTI feladata ugyancsak 1500 m

3/nap vízmennyiség feltárása volt, mely a számítások szerint nemcsak a lakosság akkori vízszükségletét, hanem az ilyen céllal jelentkező közintézmények és iparok (kórházak, cementipari vállalat, tejüzem, stb.) vízigényét is biztosította. 43