Hidrológiai Közlöny, 2022 (102. évfolyam)
2022 / 2. szám
54 Hidrológiai Közlöny 2022. 102. évf. 2. szám A 7. típusú víztestek makrozoobenton referenciális közösségeire az EPTCOB (Ephemeroptera - kérész, Plecoptera - álkérész, Trichoptera - tegzes, Coleoptera - bogár, Odonata - szitakötő, Bivalvia - kagyló) taxonok magas aránya jellemző (Várbíró és társai 2015). A 2010. áprilisban - azaz még a katasztrófát megelőzően - vett minta eredményei megfelelnek egy kevésbé terhelt, viszonylag természetes állapotú vízfolyás esetében elvártaknak: 4 kérész, 10 tegzes, 3 bogár, 5 szitakötő és 4 kagyló fajt találtunk, álkérész nem volt, összesen 47 taxont mutattunk ki (a 10 éves adatsorunkat áttekintve a taxonszámok mintánként jellemzően 35-50 között alakulnak). Az egyedszámok tekintetében a rovarok közül több faj is néhány tízes nagyságrendben fordult elő és kagylófaj is volt jelen hasonló mennyiségben. A vizsgálatok azt mutatták, hogy a Marcal makrogerinctelen élőlényegyüttesét síkvidéki faunaelemek, lassan áramló vizeket kedvelő fajok alkotják. A fentiek alapján az állapotértékelés a havária előtti tavaszon még jó minősítést eredményezett, az EQR (ökológiai minőségi arány) értéke 0,72 volt. Ehhez képest 2010. október 15-én, 11 nappal a tározó átszakadása után aggasztó állapotokat tapasztaltunk. A folyóban és az ártéren mindenfelé vörösiszap és a szenynyezés semlegesítésére használt gipsz nyomai látszottak. A vastagon lerakodott üledék az állatok természetes élőhelyeit, változatos mikrohabitatjait szinte teljesen egységesen beborította (2. kép). A növényeken és az állatokon is gipszes bevonatréteg képződött (3. kép). Szennyezetlen vizekből vett mintákban néhány üres csigaháztól eltekintve elhalt egyedek jelenléte általában nem jellemző, itt viszont elpusztult, fosztó állattetemek hevertek elszórtan és az élők is csak "kábultan" mozogtak. A folyó élővilágának károsodásán, kipusztulásán túl a gerinctelen állatok és a halak tetemei még közegészségügyi veszélyforrást is jelentettek. A katasztrófa hatásai olyan súlyosak voltak, hogy nemcsak a Torna-patakon és a Marcalon, hanem a Rábán, a Mosoni-Dunán, sőt még a Dunán is láttunk hasonló jelenségeket, a szennyező forrástól távolodva egyre csökkenő mértékben. 2. kép. A kiülepedett vörösiszap felkeveredése makrozoobenton mintavétel közben (Fotó: Kovács 2010) Photo 2. Agitation of settled red mud during macrozoobenton sampling (Photo: Kovács 2010) Az elvégzett vizsgálat látványosan megmutatta a levonult szennyezés hatását, a minősítés: rossz! A taxonszám a felére esett vissza, nagy mintavételi erőfeszítés árán is csak mindössze 24-et tudtunk begyűjteni. Az egyedszámok is drasztikusan lecsökkentek, nagyságrendileg körülbelül tizedére, általában fajonként csak néhány példányt találtunk, mindössze egyetlen szövőtegzes faj egyedszáma haladta meg a 10-et. Tömegesen csak kevéssertéjű gyűrűsférgek fordultak elő, amelyek egyedszáma a többi gerinctelen csoport megfogyatkozásával, eltűnésével párhuzamosan feltűnően nagy volt, az általában tapasztalt néhány, vagy néhány 10 példány helyett közel 400. Ezt az magyarázhatja, hogy az Oligochaeta fajok kevésbé érzékenyek a szennyezésekre, másrészt a ragadozóik száma nagyon lecsökkent. 3. kép. Szövőtegzes lárva a rárakódott gipszréteggel (Fotó: Kovács 2010) Photo 3. Gypsum layer on a net-spinning caddisfly larvae (Photo: Kovács 2010) Úgy tűnik leginkább azok éltek túl, amelyek a szenynyezés óráiban behúzódhattak az iszapba (Oligochaeta), illetve be tudtak zárkózni a házukba (csigák, kagylók, szövőtegzesek). A közönséges tarkakérész (Ephemera vulgata) erős ásólábaival ugyancsak képes lehetett az aljzatba menekülni. A katasztrófa hatásaira és az azt követő kezdeti időszakra vonatkozó megállapításainkat Üveges és társai (2011) eredményei is alátámasztják, a Marcalban a vízi gerinctelen fauna pusztulását 90%-ra becsülték, az élőlényegyüttes tehát szinte megsemmisült. A regenerálódás vonatkozásában így elviekben hasonló helyzet állt elő, mint amikor egy újonnan létesülő vizes élőhely elkezd benépesülni. De ilyen súlyos behatások után ennek menete, sikeressége kérdéses volt. Például Selmeczy és társai (2013) a szennyezést követően 1 éven át vizsgálták az ökológiai összefüggéseket, a táplálékhálózatbeli változásokat, a gerinctelen makrofauna funkcionális összetételét és megállapításaik az alábbiak voltak: ragadozók - pl. szitakötőlárvák - ugyan vannak, de a szennyezés hatásaként táplálékbázisuk megszűnt. A szerves anyagok aprítását és táplálékhálózatba csatornázását végző felemáslábú rákok (Amphipoda) elpusztultak, vagy nem voltak kimutathatóak. Az algabevonat-legelő csigák túlélése is kérdéses, mert a felületeket vastagon fedte a vörösiszap és/vagy a gipsz. A gyors regeneráció az élőhelypusztulás miatt ugyancsak kétséges, a mikrohabitatokat elsodorta az ár, vagy a leülepedett szennyezés fedi. A fentiekkel összefüggésben kezdetben arra lehetett számítani, hogy ez kihatással lesz a halfauna regenerációjára is, a gyors visszatelepülést a táplálékhiány fogja gátolni, mivel a fő
