Hidrológiai Közlöny, 2021 (101. évfolyam)
2021 / Különszám
76 Hidrológiai Közlöny 2021. 101. évf. különszám második felében, inkább annak a végén indult meg. A történelmi Magyarországon a víziközműszolgáltatás településeken történő kiépülésének, akkori gyors terjedésének fő hajtóereje a viszonylag nyugodtabb, konszolidált politikai és gazdasági környezet mellett az egységes hatósági rendszer volt, amely előmozdította, tervezte, a finanszírozásban támogatta a közműberuházásokat. Ebben az időszakban épült ki többek között a pécsi, a miskolci, a soproni és a győri víziközműszolgáltatás is. Az akkori közéleti szemlélet szerint is „helyi kézben” igyekeztek tartani az ivóvízellátást. Például Győrött a helyi polgárság ellenállása miatt nem adták „idegeneknek” a koncessziót, hanem a létrejövő Győri Vízvezetéki Részvénytársaság első részvényeseivé a polgármester, illetve neves városi polgárok váltak. A víziközművek tulajdonosai is jellemzően a települések voltak. Kivételt azok a magáncégek jelentettek, melyek az iparhoz kötődő közműfejlesztéseket hajtottak végre. Akkoriban egyetlen állami tulajdonban és kezelésben lévő vízmű volt az országban, Budapesten, az 1919-ben üzembe helyezett Wekerle-lakótelepen működő, illetve a környező településrészek számára ivóvízszolgáltatást nyújtó vízmű. A trianoni békekötést követő időszakban az infrastruktúra, ezen belül a vízművek fejlesztése az 1920-as évek közepén csak lassan indult meg. A minden szempontból megroppant ország számára a közműfejlesztés csak külföldi kölcsönök felvétele útján volt lehetséges, törvényben is rögzített módon, a pénzügyi kormányzat szigorú ellenőrzése mellett, ld. Speyer-kölcsönök (1925. évi XXII. törvénycikk a városok kölcsönéről). A vízellátás, víziközmű-szolgáltatás szervezete és a vízügyi szolgálat azonban minden szempontból elszakadt egymástól az 1930-as évek közepére. A szakemberek már akkor is rámutattak Magyarország közműszolgáltatásának hiányosságaira mind műszaki, mind gazdasági területen. Hiányolták többek között az egységes irányító hatóság meglétét. A második világháborút megelőző történelmi időkben, szintén a kiszámítható szabályozás volt a fejlődést jelentő kulcstényező. A vízellátás központi irányítása 1935-ben jött létre. Mivel a vízművek többsége közösségi tulajdonban állt, a szabályokat hatósági előírások tartalmazták. A szabályrendelet nagyon lényeges része volt a pénzügyi megalapozottság biztosítása, melynek legfontosabb eleme a megfelelő díjszabályzat kidolgozása és jóváhagyása volt, hiszen a vízművek megépítését általában a korábban már említett bankhitelből finanszírozták. Az éves törlesztés összege a kölcsön összegétől, kamatozásától és futam idejétől függött, melyet az üzemeltetés költségével együtt a vízdíj bevételből kellett fedezni. A II. világháborút követően az erőltetett iparosítási folyamat részeként új vízművek épültek, és a meglévő vízművek intenzív fejlesztése is szükségessé vált. Súlyosbította a vízellátás nehézségeit az a körülmény, hogy a városi vízműveket a lakosság vízellátásának biztosítása mellett (ld. a falvakból beáramló népesség) az egyre növekvő ipari vízigény kiszolgálása is terhelte. A meglévő ipari centrumok vízellátásának fejlesztése mellett az új bányász és ipari települések vízellátása az 1950-es években kezdődött meg. Ekkor épültek meg az ún. szocialista nagyvárosok túlméretezett vízmüvei is. A korszak jellemzője az állami, központosított szerepvállalás, a nagy létszámú mérnököket foglalkoztató állami tervezőirodák kialakítása is. Az időszakrajellemzően, központi irányítással (Országos Vízügyi Főigazgatóságon keresztül, később OVH), 33 állami és tanácsi vállalat látta el az ország egészét. Az állam jelentős mértékben kiegészítette a víz- és csatornadíjakat. A lakosságnak csak jelképesen alacsony szolgáltatási díjakat kellett fizetnie, a víztakarékosság helyett a pazarlás volt a jellemző. A rendszerváltást követően az állami szerepvállalás mértékének csökkenésével egyenes arányban növekedett meg a tulajdonosi feladatot ellátó önkormányzatok víziközműszolgáltatásban játszott szerepe. Állami tulajdonban csak azok a víziközmű-rendszerek maradtak, amelyek használatával, fejlesztésével és működtetésével kapcsolatos érdekek egész országrészekre, nagyobb térségekre vannak hatással. Átalakult a vízi közműszolgáltatás gazdálkodási és díjrendszere is. A piaci viszonyok létrejöttével a vízi közművek tulajdonosai - állam, illetve települési önkormányzatok - sokszor tulajdonosi érdekeiket is érvényesítve (nyereség-elv beépítése a díjakba), évenkénti ármegállapító hatóságként alapvetően politikai jellegű döntéseket (alacsony szinten tartva a díjakat) hoztak. A közel három évtized távlatából megállapítható, hogy a díjmegállapítások során megállapított díjak (kivételek persze voltak) számos helyen a szükséges amortizációt sem fedezték, beruházásifejlesztési hányadot pedig alig tartalmaztak. Mindez a vízi közművagyon állagának romlását okozta, és a rekonstrukciós fejlesztéseket tette bizonytalanná. A változást elvileg 2010-től az EU Víz Keretirányelv előírásai és az egységes víziközmű törvény, valamint az irányító hatóság kijelölése jelenthették volna. A vonatkozó előírások, ajánlások, irányelvek szerint a díjtámogatást szociális alapra kell helyezni, közvetlenül a lakosság számára kell a támogatást nyújtani, és érvényesíteni kell többek között minimálisan a költségmegtérülés elvét. A „korszak” jellemző kihívása volt, hogy az EU-s beruházások finanszírozási módjából adódó díjnövekményt hogyan kezeljék. Amit sokszor sajátosan úgy tettek meg, hogy a teljes költségmegtérülés kötelező elvét kissé átértelmezve, az amortizációs költségeket csak a minimum szinten emelték be a díjakba. További „csapást” jelentett vagyongazdálkodás/díjgazdálkodás normalizálásának folyamatára az ún. rezsi törvény, amely a díjmegállapítást fagyasztotta be évekre. JELENLEGI HELYZET ÉS KONFLIKTUSOK Az elmúlt évtizedek főbb eseményei, jellemzői az ágazat szempontjából a következők voltak: • Országosan nőtt a vezetékes hálózatok aránya, ivóvíz esetében kisebb mértékben, csatorna esetében jelentősen. • Országosan drasztikusan csökkent a vízfogyasztás (gazdasági visszaesés-számos ipari létesítmény bezárása), ellenben a tisztított szennyvizek mennyisége nőtt (a csatornázottság emelkedett) az
