Hidrológiai Közlöny, 2021 (101. évfolyam)
2021 / Különszám
Szilágyi Ferenc: Vízigényekről és konfliktusokról ökológiai szemlélettel 41 egyezmények betartatása jelentene, de erre - alvízi ország lévén - kevés ráhatásunk van. Gazdasági ágazatok közötti konfliktusok A vízhasználatokból számos konfliktus keletkezik a társadalomban egyes ágazatokon belül, és ágazatok között is. Ezek a konfliktusok a rendelkezésre álló vízkészlet mennyiségi és minőségi oldalát egyaránt érinthetik. A társadalmon belüli konfliktusokról e kötet más fejezete szól részletesen, ezért itt nem részletezzük, csak néhány rövid példát említünk. A mezőgazdaságban, főleg az eleve vízhiányos, és aszállyal sújtott területeken (Homokhátság, Nyírség) a nyári vízhiányt az ültetvények öntözésével pótolják. Mivel felszíni víz gyakran nincs a közelben, a felszín alatti vízkészletből öntöznek, következésképpen a talaj vízszint folyamatosan csökken, mert a vízkivétel több az utánpótlódásnál. A csökkenő felszín alatti vizek szintje a talaj szinten félsivatagosodást idéz elő, de problémát okozhat az ivóvíz kivételnél is. Egy darabig a nagyobb tőkével rendelkező gazdasági szereplők mélyebb kutak fúrásával utána tudnak menni a vízszint csökkenésnek, tudnak tovább öntözni, a szegényebb termelők viszont tönkremennek. Ez komoly társadalmi feszültséget szülhet a térségben (Simonffy, szóbeli közlés). A Homokhátság vízpótlására sokféle terv született (Duna-Tisza csatorna, vízpótlás csatornán a Duna északi részéről, megfelelően tisztított települési szennyvizek elszikkasztása stb.), de megoldás még nincs. A Nyírségben a szabályozási munkák előtt sok vízjárta terület volt, köztük sok láp terület is. A lápok ex lege védett területek ma, mert számos különleges és szűk tűrésü faj élőhelyei. A folyószabályozási és csatornaépítési munkák miatt a térségben csökkent a talajvízszint (a cél mezőgazdasági területnyerés volt), ennek következtében a vízjárta területek, köztük a lápok egy része kiszáradt, más részének területe és lápi jellege erősen csökkent (pl. Mohos és Bátorligeti lápok). A lápokra a tőzegképződés jellemző, vizük híg, mert fő táplálójuk az esővíz és a talajvíz, és nincs elfolyó vizük. Az esővíz mennyiségére nincs hatásunk, a talajvízszintet tudnánk emelni, így a lápi jelleg kevésbé sérülne. A Nyírség lecsapolása a Mohost is érzékenyen érintette. Az aszályos évek halmozódásával a talajvízszint tovább csökkent. 1971-76 között a Mohos déli és középső része kiszáradt. Uszólápjának nagy része leült és a mederfenékbe gyökerezett. Ebből lett a mai fűzláp. Csapadékosabb évek következtek. 1982-től a közelben húzódó csatorna vízének duzzasztásával és a Mohosba vezetésével sikerült javítani a helyzeten. Megjegyzendő, hogy felszíni vízpótlás inkább a mocsarasodást segíti, és nem kedvez a lápi jelleg megtartásának. A következő száraz időszakban azonban ez a lehetőség is megszűnt. 1990-től 1996-ig nyáron a legmélyebb terület is teljesen kiszáradt. 1996- ban a tófenék legmélyebb része alatt 127 cm-re húzódott a talajvíz. 1997-től a kútvizes pótlás lehetővé tette az állandó és megfelelő mélységű vízborítást. Néhány év alatt, az előzőleg nyílt vizes helyen, ismét nagy területű úszóláp alakult ki. A páratlan élőhelyen ritka növény-, rovar-, kétéltű-, hüllő- és emlősfajok is otthonra találtak. Az átvonuló madarak kedvelt táplálkozó és pihenőhelye. A csatornán odavezetett, és többé-kevésbé szennyezett víz viszont károsan befolyásolja a lápi ökoszisztémát (Acs és Kozma 2017). Gyakran alakul ki az a helyzet, hogy egy vízfolyáson a szennyezők a felvízen, a jó vízminőséget igénylők pedig az alvízen helyezkednek el. Erre jó példa a sokat vizsgált Altalér, amely Pusztavám felett ered és Dunaalmásnál ömlik a Dunába. Ez az 1 m3/s-os átlagos vízhozamú folyócska fogadja be Oroszlány, Tatabánya és Kömye tisztított szennyvizét a tatai Öreg-tó felett, valamint a vízgyűjtőről érkező mezőgazdasági diffúz terheléseket. A rendszerváltásig jelentős volt az ipari terhelés is. Tata városának ékköve a mesterséges Öreg-tó, amelyet a külső szennyezések miatt 1985 óta nem szabad fürdésre használni. Elsősorban bakteriológiai problémák voltak a vízzel, de a hatalmas nyári alga tömegprodukciók is elvették a turisták kedvét a fürdéstől. A tófarok ugyanakkor ramsari terület is a vándorló vadludak miatt. A város kedvelt turisztikai célpont, de az Öreg-tó vízminősége miatt a 90-es években évente mintegy 3 milliárd Ft bevétel kiesés jelentkezett a városban. Akkori becslés szerint a tavat kb. 11-12 milliárd Ft befektetéssel lehetett volna fürdésre alkalmassá tenni, de a felvízi szennyezőknek ez a befektetés nem állt érdekében, a város nem tudta kigazdálkodni, gazdasági ösztönző rendszert meg nem dolgoztak ki a probléma megoldására, így az évtizedekig megoldatlan maradt (Szilágyi 1992). A megoldás az lett volna, hogy a tatai idegenforgalmi bevétel egy részét a felvízi szennyezés csökkentésére fordították volna, de ennek mechanizmusát nem dolgozták ki. Az volt a vélemény, hogy az Öreg-tavat az ország érdekében tették tönkre, ezért az ország pénzéből hozzák is rendbe. Ebből persze eddig kevés teljesült. A bányászati tevékenységeknek a hatásai a vízkészletekre gyakran okoznak konfliktusokat egyéb vízhasználatokkal. A Miocén Programban Mór, Tatabánya és Oroszlány térségében a 70-es években jelentős barnaszén bányászatot kezdtek el a karsztban. A bányák műveléséhez a karsztvízszintet több tíz m-rel csökkenteni kellett, és a kiemelt értékes karsztvizet az Általérbe továbbították. Emiatt az Altalér vízhozama ebben az időszakban 3 m3/s-ra nőtt. Ez a hígulás nem befolyásolta az Öreg-tó rendkívül rossz vízminőségét, mert kevés volt ahhoz. Ugyanakkor a Tata környéki források (kb. 18 db) elapadtak, és a híres Fényes fürdő sem működhetett karsztvízzel a forrásából. A bányászat néhány évtizedig folyt, ezalatt a gazdaságosan kibányászható szénvagyon kimerült, és a bányákat bezárták. A tatai források vize azonban még sokáig nem tért vissza. Közben a források miatt korábban vizenyős területekre lakótelep épült, és a visszatérő források vize betört az épületekbe. Ekkor pedig ezt a problémát kellett megoldani. További - immár minőségi - gondot jelentett a tárnákba betört karsztvíz, mert az gyakorlatilag szennyvíz minőségű lett az ott hagyott anyagok miatt. Azért, hogy az értékes és ivóvízként is kevés kezeléssel használható vízkincs ne szennyeződjön, sok évig kellett vízemelést folytatni a tárnákból (0,5 m3/s). A befogadó pedig az Általér volt (Szilágyi 1992). Másik példa a bányászat hatására a nyírádi bauxitbányászat. A mélyben levő bauxitot csak úgy lehetett kibá
