Hidrológiai Közlöny, 2019 (99. évfolyam)
2019 / 3. szám
78 Hidrológiai Közlöny 2019. 99. évf. 3. sz. A két oldal szempontjainak összebékítéséhez érdemes kicsit távolabbról tekinteni a problémára. A hosszú távú várostervezésnek — melynek részét kell képezze a csapadékvizek kérdésének megoldása is - sok szempontot kell figyelembe vennie, éppen a városlakók érdekében. A klímaváltozás hatása nem csupán a növekvő intenzitás (a csapadéktörvény újradefiniálásáról sok szó esik másutt, pl. a Hidrológia Közlönyben is, ld. Varga és társai 2016), hanem a városi élet minőségét befolyásoló hőmérséklet-emelkedés is. A városok klímaváltozás nélkül is hőszigetet képeznek a bevitt energia (humán és technikai) miatt, a belvárosi részek hőmérséklete 3-4 °C-al magasabb a környező területekénél, melyet tovább emel a melegedő klíma. A szélsőségek erősödése a vízkészletek csökkenéséhez vezet, ha időszakosan is, márpedig a víz az alkalmazkodás eszköze a klímaváltozással szemben (World Bank 2016) és ez városi területeken fokozottan igaz. A településeken lehulló csapadékot ezért készletként célszerű figyelembe vennünk, nem egyszerűen nyűgnek tekinteni, amitől mielőbb meg akarunk szabadulni. Az integrált települési vízgazdálkodásnak ez az egyik fontos kitétele (GWP 2012). Ebben a koncepcióban a csapadékvíz a nem ivóvíz minőséget igénylő esetekben hasznosul (ez szintén egy másik téma), mindenesetre észszerű felhasználása lehetőséget kínál a csapadékcsatorna terhelésének enyhítésére, az elöntések minimalizálására, a költségek csökkentése mellett. Nem vitatva a szürke infrastruktúra jogosultságát a városokban, ha elfogadjuk, hogy az „ősbűn” a vízzáró felület megjelenése és ezzel a lefolyási tényező növekedése az egykor természetes vízgyűjtőn, akkor az IMP arány csökkentése, különösen, ha ez egyben más előnyökkel is jár, alapvető cél kell legyen. A csökkentésre számos módszert javasol a szakirodalom a fent említett elnevezések alatt (LID, BMP, SUDS stb.), leginkább a keletkezés helyén történő beavatkozások (source control) formájában, illetve a zöld infrastruktúra révén. Ezek nagy része nem jelent újdonságot Magyarországon sem (ld. pl. Gayer 1989, 2004), itt nem térek ki rájuk, csak jelzem, hogy az egyéb előnyök a kellemesebb környezet, enyhébb mikroklíma, a városokba „csempészett” mini természet, élőhely, rekreációs helyszínek, jobb levegő minőség, CO2 megkötés, melyek mind az élhető város elemei. A Kínában 2014-ben elindult Sponge City program (Faith Ka Shun Chan és társai 2018) sem tartalmaz alapvetően új eszközöket, de a szürke infrastruktúra és természet-alapú megoldások kombinálásával (utóbbi a 2018-as Víz Világnap témája volt) 16 városban a csapadékvíz 70%-át tervezik helyben hasznosítani, 2020- ig a városi területek 20%-án, illetve 2030-ig 80%-án. Az ilyen programok megvalósítása a várostervezővel való együttműködés révén lehetséges a földhasználat és az infrastruktúra összehangolt tervezése miatt. Nyilvánvaló, hogy villámárvizek esetén a zöld tetők, vízáteresztő burkolatú parkolók és más beszivárogtató létesítmények nem képesek feltétlenül kezelni az extrém vízmennyiséget, vagyis ilyen esetben különösen szükség van a szürke infrastruktúrára, főleg, ha a vízgyűjtő állapota egy megelőző csapadékesemény miatt ezt indokolja. Ekkorjöhet szóba az ún. kettős-csatornázás (felszín alatti hagyományos kis rendszer rövidebb és felszíni nagy rendszer nagyobb visszatérési időre, akár 100 évre is méretezve), ehhez különösen szükséges a városépítésszel történő együttműködés. (Külön kell foglalkozni a településen áthúzódó vízfolyások kérdésével, mert itt kiterjedtebb vízgyűjtő, eltérő tulajdonviszonyok, a kül- és belterület sajátos viszonya érvényesül.) A sajnálatos az, hogy a fenntartható települési csapadékcsatornázási rendszerek nem terjedtek el hazánkban. Alkalmazásukhoz, szemléletváltás, politikai akarat és társadalmi elfogadottság, adott esetben a felelősség vállalása is kell. Ha a felmerülő költségeket próbáljuk megbecsülni, tudnunk kell, hogy a jelenlegi helyzetben elszenvedett veszteségek összege meghaladja a szükséges fejlesztési kiadásokét (Váradi 2008), jóllehet az elöntések okozta károk csak részben számszerűsíthetők. Az évszámból látszik, hogy ez sem új megállapítás, csak találgatni lehet, hogy az eltelt bő évtizedben mennyi veszteséget szenvedtünk el. Meggyőződésem, hogy össztársadalmi szinten hosszú távon pozitív szaldóval jönnénk ki a fenntartható rendszerekkel. A felelősséggel kapcsolatban egy kis kitérő. A vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény (Vgtv.) kimondja, hogy az ingatlan tulajdonosának a tulajdonában van az ingatlanra lehulló és az ingatlanon maradó csapadékvíz. Az „ingatlanon maradó” kitétel sokakban a felmentés érzetét kelti, hiszen, ha már elhagyta a víz a telket, akkor nem az enyém, és nem vagyok felelős érte. A jogalkotó szándéka itt - érzésem szerint - a rendelkezési jogra vonatkozik és nem ad felmentést a felelősség alól, különösen, ha az országos településrendezési és építési követelményekről szóló, 253/1997. (XII. 20.) számú kormányrendeletet nézzük. Utóbbi egyértelműsíti, hogy a telek csapadékvíz-elvezetési rendszerét úgy kell kialakítani, hogy a víz a közterületen kárt ne okozzon, és a rendeltetésszerű használatot ne akadályozza. Vagyis, ha lebetonozom a telkem az R-dombon, onnan kifolyik a víz, és a domb alján parkoló autót elönti egy áradat, akkor abban tettestárs vagyok. Azt persze nehéz kibogozni, hogy mely telkekről, milyen arányban jött a kárt okozó víz, így az eset feltáratlan marad. (Gondoljunk bele, ha a kutyám szökik ki a telekről és harap meg egy járókelőt az utcán, milyen egyértelmű a felelősség kérdése.) A felelősségen túl anyagi következmények is vannak, hiszen a csapadékvizet, így, vagy úgy, elvezetik, befogadóba juttatják, mivel a Vgtv. szerint a települési önkormányzat feladata a csapadékvízzel történő gazdálkodás. Nem ott jelentkezik azonban a költség, ahol a szolgáltatás történik, a példában említett telek tulajdonosa nem fizet többet azért, hogy a telkéről távozó vízzel kapcsolatos költségeket fedezze, ellenben a toronyház lakója, akire sokkal kevesebb elvezetendő víz esik, csatornadíján keresztül finanszírozza a „mulatságot” (Oszoly 2019). Ezzel sérül a „használó fizet” elv, és társadalmilag igazságtalan megoldás érvényesül. Az a megoldás mely szerint a burkolt felület arányában kell a telektulajdonosnak díjat fizetni kiküszöböli ezt az igazságtalanságot. Ilyen csapadékvíz-adó létezik Svédországban, Dániában és Németországban (ACTeon 2010). Ennek előnye az is, hogy ösztönzi a csapadékvíz helyben tartását, hasznosítását, illetve beszivárogtatását. Ha úgy tetszik egyfajta hidro-szolidaritásról van szó.
