Hidrológiai Közlöny, 2019 (99. évfolyam)
2019 / 3. szám
74 Hidrológiai Közlöny 2019. 99. évf. 3. sz. HÁBORÚ A VÍZÉRT? A víz miatt történő causa príma háborúskodást nem tartottam valószínűnek. Még akkor sem, ha hajdanvolt főnököm8 bő három évtizede azzal riogatott, hogy a „következő háború a Közel-Keleten a víz miatt lesz". Igaz, akkor ő még nem volt az ENSZ főtitkára, hanem egy nemzetközi vízgyűjtő terület földrajzilag legalsó országának szorgos külügyminiszter-helyettese. így aztán csakugyan a helye határozta meg a tudatát - főtitkár korában később ilyesmiről már szót sem ejtett. Azóta aztán lett is háború a Közel-Keleten, amit ugyan alapvetően szintén egy folyadék okozott, bár annak viszkozitása és színe a víztől jelentősen eltér. A víz konfliktuspotenciálja azonban nem tagadható. Ezért már a kilencvenes évek közepén - eleinte ugyan félszegen és számos nemzetközi vízkonfliktussal erősen megterhelt felső vízgyűjtőbeli tagország által dühödten támadva - elindítottunk egy olyan IHP programot, amely vízkonfliktusokkal foglalkozott, pontosabban azzal, hogy a tudomány és az oktatás eszközeivel miként is lehetne elkerülni a lehetséges konfliktusokat, illetve, ha azok már fennállnak, akkor hogyan lehet feloldani a konfliktust. Aaron Wolf kidolgozott egy adatbázist, amely összefoglalta az elmúlt négyezer év vízzel kapcsolatos konfliktusainak adatait. A meglepő az volt, hogy a víz jószerével alig szerepelt a primer háborús okok között: a vízmegosztás körüli együttműködés az emberiség történetében fontosabb szerephez jutott, mint a hatalmi konfliktusok. Az emberiség történetében a víz tehát összeköt, s nem megoszt. Ez egy alapvetően pozitív és egyben mérsékelt optimizmusra okot adó tény. Ezen felismerésen alapulva indítottuk el az IHP Potenciális konfliktustól a kooperációs potenciálig (From Potential Conflicts to Cooperation Potential - PCCP)9 nevű programját, ami azóta is igen hasznosan működik a tudományos és diplomáciai közösségek közelebb hozásában, valamint együttműködtetésében, és ma már egyetemi tananyag is. Az UNESCO Julien Huxley10 óta mindig is igyekezett ötvözni a természet- és társadalomtudományokat, tudatosan kereste a kapcsolódási pontokat és törekedett az együttműködés katalizálására. Az lehet regionális, mint például a Duna esetében, vagy globális, mint például az IHP FRIEND (Flow Regimes from International Experimental and Network Data) programja, amely egy összekapcsolt, nyílt hozzáférésű globális hidrológiai adatbázis felépítését tűzte ki céljául. Az elmúlt negyedszázadban nagyon sok minden történt e téren, és már nem vagyunk messze a regionális adatbázisok összekapcsolásától. Az IHP alapvetően természettudományos és mérnöki megközelítése az elmúlt két évtizedben jelentősen kibővült a különböző társadalomtudományok módszertanának alkalmazásával. A konfliktuskutatásra már kitértem, de talán 8 Boutros-Boutros Ghali, 1992 és 1996 között az ENSZ főtitkára. 9 Dr. Bogárdi János professzor, IHP-s kollégám és barátom találó elnevezése. 10 Sir Julian Sorell Huxley (1887-1975) angol evolucionista biológus, 1946 és 1948 között az UNESCO első főigazgatója. érdemes megemlíteni a történészekkel való IHP kapcsolatot is. Több diszciplína együttes munkájával elkészült a Víz története (A History of Water) című hatkötetes sorozat. Vagy említhetném a hidrogeológusok és nemzetközi jogászok bevonásával indult kezdeményezést, amely a nemzetközi, felszín alatti vizek védelmére kísérel meg egy globális nemzetközi konvenciót kidolgozni. Egy ilyen konvenció kidolgozása rendkívül fontos, de természetesen nem könnyű feladat, és a megoldás valószínűleg hosszú éveket fog igényelni - bár remélhetőleg kevesebbet, mint az ENSZ-egyezmény a határokat átszelő vízfolyások nem hajózási célú hasznosításáról. Ez utóbbi kidolgozása és az ENSZ Közgyűlés általi elfogadása ugyanis 27 évet vett igénybe. Megjegyzendő az is, hogy az egyezmény tavaly óta érvényben van, ami nagyszerű hír, mert számos tagország aktívan próbálta éveken át blokkolni az elfogadtatást. A felszín alatti vizek esetében még bonyolultabb a kép - a felszín alatti víztartók határai csak elvétve esnek egybe a felszíni vízgyűjtők topográfia adta határaival. Ilyen helyzetben nincs az a jogtudor, aki hidrogeológus és a hidrogeológia tudománya nélkül bármi hasznosat is tudna mondani. Tehát új fent ott vagyunk, hogy a természettudomány és a társadalomtudomány megfelelő ötvözése az egyedül járható út korunk összetett problémáinak megoldásához. A nemzetközi vizek esetében egy sereg etikai kérdés is felmerül, melyek nem függetleníthetők a természeti kincsek, így a víz feletti abszolút szuverenitás dogmájától." Érdekes az is, hogy az intézmények hiánya, ill. megléte sokkal jelentősebb szerepet játszik a konfliktusok kialakulásában, ill. megoldásában. A víz fogyását ugyanakkor kontextusba kell helyezni. Globálisan a hidrológiai ciklusban mindig ugyanannyi víz vett részt, itt nincs változás - ma ugyanannyi vizünk van, mint a holocén klímaoptimum során volt. Ha viszont az egy főre jutó vízkészletet tekintjük, akkor csakugyan megállapítható, hogy az jelentősen és drámaian csökken. Az elmúlt negyven évben például a 13 ezer köbméter/fő/év globális átlagos vízmennyiség az 5 ezer köbméter/fő/év értékre csökkent, ami csakugyan drámai változást jelez. Ennek elsődleges oka a népszaporulatra és egyéb emberi tényezőkre - mint például a földhasználatok változása, urbanizáció - vezethető vissza. A vízkészlet a hidrológiai ciklusnak köszönhetően, bár véges, de megújuló készlet - szemben a fosszilis anyagokkal, amelyekre csak az állítás első fele érvényes. Tehát nem „fut ki” az emberiség alól a víz. A sokszor félelemmel idézett „klímamenekültek” vízióban sincs semmi új - érdemes az Ószövetségbe beleolvasgatni, ahol is jól nyomon követhető az izraelita törzsek vándorlása és jól látható a regionális klímaingadozás következtében előálló vízhiányokkal ill. aszályokkal való szoros korreláció. Tehát már az Ókorban is a víz volt a fő, szó szerinti hajtóerő, ami által manifesztálódott a klímaváltozás. 11 Az UNESCO Tudomány- és Technológiaetikai Bizottsága (World Commission on the Ethics of Scientific Knowledge and Technology - COMEST) többek között ezekkel az alapkérdésekkel is foglalkozott.
