Hidrológiai Közlöny, 2017 (97. évfolyam)
2017 / 1. szám - AZ MHT CENTENÁRIUMI EMLÉKÜLÉSE - Szöllősi-Nagy András: Quo vadis magyar hidrológia?
Szöllősi-Nagy András előadása a Magyar Hidrológiai Társaság alapításának 100. évfordulója alkalmából rendezett centenáriumi emlékülésen 15 még soha nem mertem semmit se mondani, tartva magam Niels Bohr megfigyeléséhez: “Az előrejelzés nehéz dolog - különösen, ha a jövőre vonatkozik”. Ennek kapcsán azt is tanítjuk, hogy minél hosszabb egy előrejelzés időelőnye, annál kisebb a megbízhatósága. Ezt a kockázatot azonban vállalnom kell. Mielőtt hidrofuturológiai eszmefuttatásaimba belekezdenék, hadd tegyek azonban két általánosabb megjegyzést Társaságunk küldetését, valamint egy fontos, ám kevéssé ismert nemzetközi hatását illetően. Először: abban a kérdőmondatban, hogy Quo vadis magyar hidrológia? minden szó jól definiált - kivéve talán azt, hogy mit jelent a hidrológia fogalma a Magyar Hidrológiai Társaság kontextusában és nevében. Köztudott, hogy eredetileg a hidrológia a görög udro (víz) és logosz (beszéd, tudás) szóösszetételéből ered. Az udrológus-hidrológus eszerint a víz természeti mozgásával és eloszlásával foglalkozó tudományterület szorgos művelője. Sokáig ennek szellemében is működött Társaságunk, mígnem kiderült, hogy olyan mértékű lett az emberi beavatkozás hatása a hidrológiai ciklusra a XX. század során, hogy a természetes mozgás már egyáltalán nem volt természetes többé. A vízellátás, a csatornázás és szennyvízkezelés, a vízminőség, az ipari és mezőgazdasági vízhasználat, a vízépítés és általában a vízzel való gazdálkodás teljesen megváltoztatták a különböző skálájú hidrológiai folyamatokat. így nyert a hidrológia fogalma lényegesen tágabb értelmezést a ma már antropocénnek elnevezett korszakban - nevezetesen a vízgazdálkodás fogalmává tágult. És ennek megfelelően változott Társaságunk is az elmúlt 100 évben, bár mindvégig megtartotta eredeti nevét. Miképpen a nagy nemzetközi programok is, mint például az UNESCO Nemzetközi Hidrológiai Programja, amihez új tiszteleti tagjainknak is felettébb sok közük volt. Másik megjegyzésem a Társaság kevesek által tudott nemzetközi hatására vonatkozik. Csallány Sándor, aki az ötvenes években titkári feladatokat látott el a Társaságnál, alapította meg 56-os emigrációja után Chicagóban az MHT mintájára az Amerikai Vízgazdálkodási Szövetséget (American Water Resources Association, AWRA; http://www.awra.org ), majd 1971-ben a szintén külföldre távozott Karádi Gáborral és Mosonyi Emillel a Nemzetközi Vízgazdálkodási Szövetséget (International Water Resources Association, IWRA; http://www.iwra.org ), melynek első elnöke a hírneves Ven Te Chow volt. Nos, nézzük akkor a jelent, kezdeti feltételünket. Előrebocsájtom, hogy nagyon sok jó dolog történt a vizeinkkel való gazdálkodásban itthon és a világban az elmúlt évtizedekben. Viszont mára nagyon sok gondunk is lett - krízishelyzetbe jutottunk lokálisan, regionálisan és globálisan is. Etimológiai szempontból a krízis azt jelenti, hogy fontos és nehéz döntési helyzetbe jutottunk, a dolgok nem mehetnek tovább úgy, mint eddig - megint csak átszelve az említett skála mindhárom szintjét. Tehát a döntés tőlünk függ. A Földön meglévő véges mennyiségű, a hidrológiai cikluson keresztül állandó körforgásban lévő édesvíz- készlet összeköt, és nem szétválaszt - jóllehet az egy főre jutó vízkészlet drasztikus csökkenésével az elmúlt negyven évben az emberiség eljutott abba a kritikus állapotba, hogy a víz, pontosabban annak megosztása, ill. meg-nem- osztása konfliktus forrásává vált. Elég itt arra utalni, hogy míg a nyolcvanas években nagyjából 13 ezer m3/fő/év volt a vízkészlet, addig az mára lecsökkent 5 ezer m3/fő/évre. Jóllehet a nemzetközi szakma már a 90-es évek végén jelezte, hogy a víz a XXI. század egyik kritikus, ha nem a legkritikusabb környezeti és politikai tényezője lehet, az üzenet századunk tízes éveinek közepéig jószerével nem jutott el a politikai döntéshozókig. Jelentős áttörést jelentett a 2013-ban első ízben megrendezett Budapesti Víz Világtalálkozó (BWS - Budapest Water Summit), ami határozottan foglalt állást a mellett, hogy a víznek (és szanitációnak) önálló célként kell megjelennie a Fenntartható Fejlődési Célok (SDG - Sustainable Development Goals) között. Ennek hatására döntött úgy az ENSZ Közgyűlése 2015 őszén, hogy 6. célként a víz és szanitáció problematikájának megoldását is felveszi a 15 évre szóló SDG célrendszerbe. További fontos lökést adott a víz politikai fontosságának felismeréséhez a tavalyi év elején Davosban tartott Világgazdásági Fórum kockázatokkal foglalkozó jelentése ( http://www3.weforum.org/docs/Media/TheGlobal- RisksReport2016.pdf ). A jelentés megállapította, hogy az elkövetkező tíz évben a vízkrízis jelenti a legnagyobb globális kockázatot. Megjegyzendő, hogy a további négy kockázat: a klímaváltozás hatásaihoz történő megfelelő adaptáció hiánya, az extrém időjárási jelenségek, az élelmiszerkrízis és a jelentős társadalmi instabilitás/migráció is szorosan kapcsolódnak a vízhez. Magyarország megítélése és pozíciói a nemzetközi vízgazdálkodásban ma jók. Nagy mértékben köszönhető ez a sikeresen megrendezett két Budapesti Víz Világtalálkozónak 2013-ban, ill. 2016-ban. Magyarország diplomáciai szerepe a fenntarthatóság nemzetközi kontextusában széles körben elismert. Azonban attól tartok, hogy külső megítélésünk jobb, mint valós helyzetünk. Ugyanis hazai vízgazdálkodásunk és a fenntarthatósághoz kapcsolódó víztudományunk, különösen azok intézményrendszere, messze állnak az optimálistól. Míg a nemzetközi trendek az integrált vízgazdálkodás irányába mozdultak el jelentősen az elmúlt húsz évben, addig Magyarországot közel három évtizede az intézményrendszerében dezintegrált vízgazdálkodás szakmai
