Hidrológiai Közlöny, 2017 (97. évfolyam)
2017 / 1. szám - AZ MHT CENTENÁRIUMI EMLÉKÜLÉSE - Szöllősi-Nagy András: Quo vadis magyar hidrológia?
16 Hidrológiai Közlöny 2017. 97. évf. 1. sz. érvekkel alá nem támasztható valósága és válsága jellemzi. Ez a tendencia az utóbbi években a Belügyminisztérium bővített szerepével jelentősen és örvendetesen megváltozott, azonban a jelenlegi intézményi rendszer még messze van az optimális szerkezettől. Ez pedig már rövidtávon is a fenntartható vízgazdálkodás és általában a fenntarthatóság kerékkötője lesz, hosszútávon pedig - mondjuk 100 év alatt - igen jelentős kockázati tényező. Bár a víztudomány és technológia az elmúlt 30 évben elképesztő módon fejlődött, mégis számos kihívással kell szembenéznünk az elkövetkező 100 év során. Például: mit kezdjünk azzal, hogy a 100 éves gyakoriságú árvíz 20 évenként fordul elő? Miként tudjuk tervezési módszereinket a nemstacionárius hidrológiai jelenségekhez igazítani? Mert a jövő nem olyan lesz, mint a múlt! Hogyan tudnánk a legjobban a klímaváltozás hatásaihoz alkalmazkodni? Hol építsünk tározókat, s milyen sorrendben? Hogyan tudnánk a vízgyűjtő szintű szennyezést csökkenteni? Hogyan javíthatnánk a vízminőséget? Hogyan használjuk, hasznosítsuk és védjük sebezhető felszínalatti vízkészleteinket? Hogyan őrizzük meg vizes ökoszisztémáink szolgáltatásait? Hogyan lehet a társadalmi igazságosságot, valamint a szegénység megszüntetését a víz méltányos és megfizethető árával szolgálni? Hadd térjek ennek kapcsán ki a fenntartható vízgazdálkodást megalapozó víztudomány és intézményeinek helyzetére. Ma már világosan látszik, hogy a VITUKI kormányokon átívelő elsorvasztása, majd megszüntetése jelentős hiba volt. Az átfogó és koordinált magyar víztudományi kapacitás szétesett, illetve - még ha estenként kitűnő - zömében egyetemi tanszéki tudományos műhelyekre atomizálódott. Átfogó tudományos program és megfelelően integrált intézményrendszer híján a magyar víztudomány mérhető nemzetközi hatása drasztikusan csökkent. Az egyetemi tanszékeken folyó kutatómunka sokszor ad hoc, koordinálatlan volt és nem helyettesíthette egy hosszú távú, átfogó, a kormányzati vízügyi politika és a gyakorlat igényeit prioritásnak tudó koherens nemzeti vízgazdálkodási tudományos kutatási program kidolgozását és végrehajtását. Ezért nagy öröm, hogy a Magyar Tudományos Akadémia vezetése elhatározta a tudományos igényeknek megfelelő interdiszciplináris, hálózatszerűén működő nemzeti víztudományi program beindítását. Az operatív vízgazdálkodáshoz szükséges fejlesztő kutatások hatékony szervezeti háttere azonban még nem megoldott. A vízrajzi adatbázis intézményes széttagoltsága nem hatékony. A klímaváltozás, melynek hatásai elsősorban a hidrológiai ciklusra hatnak, új kihívások elé állítja a magyar vízrajzi és meteorológiai szolgálatokat. Ha valóban elfogadjuk a hidrológiai ciklus integráló szerepét - már pedig más logikus választásunk nincs - akkor annak bármely helyen való szétvágása önkényes, mert sérti az integritás elvét. A hidrológiai ciklus atmoszferikus és terresztris körforgásra történő szétválasztása is ilyen. Még inkább sérti ezt az alapelvet, ha a felszíni és felszínalatti vizek mennyiségi és minőségi adatait is elkülönítve tároljuk és tekintjük - intézményi szinten is. Sürgősen tisztázandó alapkérdés az adatokhoz való hozzáférés. Ami állami, azaz adófizetői pénzből gyűjtött - a hidrológiai ciklus bármely eleméről mért és az elsődleges feldolgozáson átesett - adat közkincs és szabadon hozzáférhető kell legyen mindenki számára, de minimum az állami intézmények és a tudományos kutatás számára. Tehát, ha a hidrológiai ciklus elemei mentén intézményesen is integráljuk az adatképzés, -tárolás és - szolgáltatás, ideértve az operatív előrejelzés összes releváns tevékenységét - ide sorolva a közvetlen gyakorlati megoldásokat hozó alkalmazott kutatásokat is - akkor sikerrel fektethetjük le a fenntartható integrált vízgazdálkodás alapjait - legalábbis a szükségesség, ha nem is az elégségesség szintjén. Félő azonban, hogy ezt nem lehet hálózatszerű rendszerben hatékonyan megtenni - még akkor sem, ha szoros az egyébként igen szükséges koordináció az MTA nemzeti víztudományi programjával. Azaz nem lesz megkerülhető az operatív vízgazdálkodás tudományos alapját képező, egyben az integráció elvén alapuló operatív intézmény megalkotása, ill. a meglévő intézmények integrációja és felújítása. Bár ma ez ellen számos érdekelt berzenkedik, részint rosszul értelmezett hatósági „hatalomféltésből” (ami annál is inkább furcsa, mivel az operatív meteorológia és vízrajz szolgálat és nem hatalmi ág ...), másrészt szakmai gőgből, harmadrészt pedig hibásan értelmezett kereskedelmi szempontból fakadóan. Azt hiszem, hogy a következő években erősíteni szükséges a hidrológiai és meteorológiai szolgáltok konvergenciáját. Optimális esetben egy pont felé. Külön veszélyt érdemelne a vízgazdálkodással kapcsolatos oktatás - szinte minden szinten, a szakmunkás- képzéstől a doktori programokig. Szakemberállományunk veszedelmesen elöregedett. Égető szükség van a gyakorlati feladatok megoldására és a közszolgálatiság igényeinek megfelelő interdiszciplináris tudással felvértezett mérnökökre és üzemmérnökökre. Akik most végeznek, azok a század hatvanas éveiben még aktívak lesznek s hatásuk csakugyan az évszázad végéig fog tartani. Reméljük, hogy ezeknek a feladatoknak a megoldására nem kell 100 évet vámunk. Tudom, hogy a Magyar Hidrológiai Társaság és tagsága készen áll az alkotó közreműködésre az illetékes tudományos és állami szervekkel, és azt reméljük, hogy amikor a bicentenáriumot ünnepeljük, akkorra mindaz, amit széles ecsetvonásokkal felvázolni iparkodtam már megoldott feladat lesz. Boldog születésnapot Magyar Hidrológiai Társaság! Szöllősi-Nagy András egyetemi tanár Nemzeti Közszolgálati Egyetem
