Hidrológiai Közlöny 2012 (92. évfolyam)

1. szám - Péch József: 1848–49-i szabadságharci élményeim (Közli: Dunka Sándor)

24 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2012. 92. ÉVF. 1. SZ. Azzal állott elő a nép, hogy „de bizony spion." Mert először azt mondta, hogy nem tud magyarul, most pedig, mikor jóllakott és kicsit becsípett, most már magyarul is beszél. „Hát hogyne lenne ez más, mint spion." A tiszttartó, Vályi meg az én bizonykodásom mit sem használt, mert a parasztok is kissé be voltak „kapva". Aztán úgy egyeztünk meg, hogy külön szekéren, vasvillák közt viszik el Velencére az „ispiont." Nem emlékszem a malom és a község nevére. (De viszszamenőleg a jelenlegi katonai térképen kutatva, valószínű, hogy a malom az Ondódtól keletre levő „Alte Mühle" lehetett. A község pedig valószínűleg Gánt volt.) 4 szekérrel mentünk Velenczére. Ott aztán éppen csak ettünk, ismét kocsira ültünk és Buda felé mentünk. így a kocsin végre szundikálhattunk. Útközben szemben találkoztunk a huszárokkal, akik Deákot kísérték. Windischgratz elé mentek, igen gyors trappban. A magyar tábort Érden vagy Promontoron értük utói. A móri csata előtt a Hunyady zászlóalj 1.800 emberből állott. Megkerült a zászlónk is. 6 zászlótartó leszakította a rúdról és a dereka köré csavarta. Nagy volt az örömünk. De bizony kevesen maradtunk meg a Hunyady zászlóaljból. Később Debrecenben is csak 300-at találtunk mindössze. Bemasíroztunk Budára és hazaeresztettek bennünket hálni, pihenni. Én is hazamentem édesanyámhoz, aki akkor a Bomba-téren lakott. Mikor aztán ismét be kellett vonulnom, jó borlevest főzött édesanyám. Erdélyi, 1849-i küzdelmek Úgy emlékszem, hogy csak egy éjjel voltam otthon. Másnap reggel összeszedtek bennünket, s a Lágymányoson mentünk át a Duna jegén. Úgy hiszem, hogy a sereg zöme éjjel Promontoron volt, és csak mi - a vert csapat - voltunk Budán az éjjel. (Az öreg Stoczek mondta műegyetemi hallgató koromban egyik előadásán, hogy nem emlékszik olyan nagy hidegre, amekkora 1849 januáijának ama napján volt, amelyen vert hadseregünk Pesten átvonult.) Éjjel Czegléden háltunk, én a déli városrész szélső utcasorán voltam elszállásolva. Ott a szállásadó parasztgazda filozofált: „Nem segít mindez magukon. Kár lesz magukért. Mind el fognak pusztulni." Czeglédről tovább menetelve a szemben fúvó hideg szélben mind két fülem és orrom elfagyott. Folyton hóval dörzsöltem, de az orrom azóta mindig veres maradt. Nagyabonyban háltunk, azután Szolnokon át Törökszentmiklósra mentünk, itt állást foglaltunk. A német nem mert a Tiszán átjönni. Én ekkor már káplár voltam, s egyszer egy fontos levelet kellett átadnom Perczelnek. Volt egy -két tiszt is Perczelnél. Én az előszobában álltam és hallottam, hogy mit beszélnek. Ezt nem mertem tovább hallgatni, kimentem a folyosóra, s mást sem engedtem bemenni. Azok odaben nem törődtek azzal, hogy vajon hallja- e őket valaki. Ekkor még együtt voltunk mi Hunyadyak, de a Zrínyiekről már nem tudtam semmit. Innen minket, - Hunyadyakat - Balmazújvárosba vittek. Itt már minket átformáltak Az 50. zászlóaljat képezték belőlünk és honvéd egyenruhát kaptunk. Az 50. zászlóaljat az Eger vidékiekkel együtt képezték ki. Mintegy 900-an voltunk. Én - mint káplár - tanítottam az egri fiúkat. Egyszerre csak Tóni bátyám (Péch Antal bányamérnök Péch József testvérbátyja volt. A szerk.) Debrecenből egy taligán meglátogatott. A kormány akkor már Debrecenben volt. Tárcáját is pár forinttal nekem adta. Balmazújvárosból március elején mentünk Erdélybe. Az 50. zászlóaljat Trangus őrnagy vezette. Az erdélyi határon, a hágóról lejövet az első faluban, - Feketetón, - az országút jobb oldalán vagy 15-16-an voltunk elszállásolva. Ott egy régi, német csapatbeli - baka mellé feküdtem, ez a katona a pénztárcámat, - a Tóni bátyámtól kapottat - ellopta. Kolozsvárott csak pár napig voltunk. A város végén voltunk elszállásolva. Trangus őrnagy, a parancsnokunk a Biasini vendégfogadóban volt szállva. Ott olvasta fel előttünk talán Petőfinek - egy versét, melyben a bakát dicsőíti. (Bizonyára a „Tiszteljétek a közkatonákat" című verset. A szerk.) Onnan tovább mentünk Feleknek, Tordának. Felvincen a község szélén egy dombtetőn állt a templom. A mellette levő kút tele volt asszony és gyerek halottal. Azokat az oláhok dobták bele. A község fel volt égetve. Ez iszonyúan felháborított bennünket. Ekkor még nem értük el Bemet, aki az oláhokat már szétverte ezen a vidéken. Egy helyen a vastaghasú kocsmárost felhasított hassal találtuk. Kolozsvárott az Erdélyiekkel is megerősödött a csapatunk. Az Aranyoson mezítláb mentünk át Gerend-Hadrévnél. Rettenetesen felháborodtunk és ingerültek voltunk az oláhok kegyetlenségei miatt. Radnóton - emlékszem - hogy a Bethlenek kastélyát láttam. Medgyesen át mentünk Nagyszebenbe, ahol megháltunk. Úgy emlékszem, hogy még Nagyszebenben sem értük utol Bemet. Nagyszebenből sötét este indultunk el. Egyszerre szájról-szájra adatott a rendelet, hogy csend legyen, mert az alvó ellenséget éjjel fogjuk meglepni és megtámadni. Ez Fenyőfalván volt, a vízválasztón, a Kun-Bergen. Már lefelé mentünk, mikor alul puskalövés, zaj támadt. Erre a parancs szerint mindannyian „Előre, rajta!" kiabálással, előre szaladtunk. A községben az ágyból ugrottak ki az Urbán csapatjabeli osztrákok és megfutamodtak. Felek és Fenyőfalva között az Olt fedett hídjának pallóit felszedték. Úgy éjféltájban - 1 óra körül - a túlsó oldalról ágyúzni kezdtek. Ott a hóba lefeküdtünk és elaludtunk. Reggelre ruháink körös-körül lefagytak. Később a németek visszahúzódtak, így reggel a hidat meg lehetett javítani, s azon át tudtunk kelni. Innen Fogarasba mentünk, ahol megháltunk. Még ekkor sem volt köztünk Bem. Fogarason csak egy éjjel voltunk, s onnan zászlóaljanként tovább mentünk. Előttünk már több zászlóalj ment, akkor találkoztunk először Bemmel, aki hintón jött. Szebenig hármasával mentünk, Szebenen túl mindig kettesével, hogy többnek látszunk. Sárkány és Feketehalom felé mentünk. Feketehalomnál III. 18-án a magaslaton „Szuronyt szegezz!" De mire odaértünk, nem jutottunk be Feketehalomra, s nem vettünk részt az ütközetben. Fogaras és Feketehalom között sok méhes volt. Ott a honvédek mind bögrét, mézet rekviráltak, meg pálinkát. Sok lett a hasmenés. A nagy hóban szépen megmaradt utunknak a nyoma. Úgy emlékszem, hogy mikor Magyarországból Nagyszebenbe mentünk, akkor még mindig találtunk eltemetetlen halottakat Nagyszeben első bevételéből. Feketehalmon az Urban elleni kemény ütközetben az 50esek nem jutottak tűzbe, mert a menet legvégén voltunk, s mire odaértünk, már nem volt ütközet. A németek a vízválasztón, Feketehegy előtt az úton tartották magukat igen keményen. Mi, 50-esek a feketehalmi országút bal oldalán vonultunk fel a földeken. Az ütközetben aztán Feketehalmon túl, az út jobb oldalán túl álltunk tűzvonalban, ahol a németek ágyúgolyói fejeink felett sűrűn röpdöstek. Egy cigány köz-