Hidrológiai Közlöny 2012 (92. évfolyam)

1. szám - Péch József: 1848–49-i szabadságharci élményeim (Közli: Dunka Sándor)

30 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2012. 92. ÉVF. 1. SZ. volt. Amíg ott feküdtem, egy rokonom és volt játszópajtásom - Burián Károly - is bekerült oda, de nem sebesülés folytán. Én az apja húgának a fia voltam. Az apja pedig Tisza Kálmán apjának a komornyikja volt. Pár hét alatt a kezem teljesen begyógyult. Úgy emlékszem, hogy Krajcáréktól tudtam meg édesanyámék budai lakáscímét. Újra az egyetemen. Édesanyámék Budán a Főúton laktak, a barátokon túl, a Nyúlkaszárnyán innen, a Duna oldalon egyik házban, az első emeleten. Volt nagy öröm, mikor hazaérkeztem, pedig hát ők is leégtek, tehát nagy nyomorúságban voltak. Én is. Tóni bátyámnak csak „Kossuth bankója" volt, pár száz forint árú. Tóni bátyám Körmöcről szállította Schlick csapatán keresztül a pénzverőnket Debrecenbe. Tóni bátyám a fegyverletételnél Világosnál volt. Nem akarta magát megadni. Bort vett, és itatta a katonákat ellenállásra. De a bor elfogyott. A lelkesedés szinte, így bizony megtörtént Tóni bátyám ellenére is a capitulatió. Amint az iskolák elkezdődtek, a Krajcáréktól kapott ruhával és a székely népfelkelő kalapjával én is beállítottam oda. Be nem iratkoztam, mert sem pénzem, sem könyvem nem volt. Csak potyára jártam be. Tóni bátyám végre Marschau bányatanácsostól kapott munkát. Egy tankönyvet segített összeállítani. De bizony Tóni bátyám az egészet átdolgozta. Az aztán ki is Marschau neve alatt ki is lett nyomva Édesapám volt a Kossuth bankók eladója. Azoknak tilosban még mindig volt kelete. A pesti városháza előtt a soroksári kofáktól Kossuth bankóval vette a kenyeret. De végre a Kossuth bankó is fogyni kezdett. Akkor Tóni bátyám egy könyvkiadótól gyerek képeskönyveket kapott kifestésre. Azt festegettük, Tóni bátyám, én, Lóri és Bella nővéreim. Kemény munkával hetenként 5 frt-ot tudtunk szerezni. Egyszer már nem volt semmi eladni való, s pénz sem. A Duna is kiöntött. Egyszer Dömötörék egy szakajtó krumplival segítettek ki bennünket. Dömötör valami hivatalnok, lelkes magyar öreg ember volt. Neje és egy fia volt. Végre Tóni bátyámat meghívták Csehországba. Volt Selmecbányái fellebbvalója - Rottinger - Bécsben értesült Tóni bátyám nyomorúságáról. Azt ajánlotta, hogy Tóni bátyám menjen vissza az állam szolgálatába. De ki kellett volna azt fejeznie, hogy szánja-bánja, hogy a szabadságharcban részt vett. Ezt nem akarta Tóni bátyám megtenni. így Rottinger cseh kőszénbányába nevezte ki egy morvaországi kőszénbányához Mährisch-Ostrauba igazgatónak. Ettől fogva ő segített bennünket. Én az egyetemen megismerkedtem Buday Bélával. Mindig ott voltam az előadásokon és jegyzeteltem. Ha a tanárok azt kérdezték: „Megértették-e az urak? Tessék valakinek elmondani." Ilyenkor rendesen Buday ment ki. Az esztendő vége felé Buday azt mondta nekem: „Engemet megszólított Petzwall: Hát csak folyamodjon Péch úr. Megkapja a stipendiumot." Akkor még Buday engem nem ismert, és kérdezte, hogy én vagyok-e az a Péch? Igen ám! De nekem nem volt még könyvekre valóm sem. Akkor kezdtem kölcsön kérni a könyveket. Én erre utólagosan beiratkoztam. Tandíjat nem is kértek. A vizsgán Buday is nagyon igyekezett. De neki mindig malheurja volt. Pedig kitűnően tudott mindig mindent. A vizsgán a csillagász igazgató - Mayer Lambert - is ott volt. De a magyar feleletekből semmit sem értett. Jedlik volt ott magyar tanár. Én a barométerrel való magasságmérést kaptam, és a vizsgát jól kiállottam. A vizsga végén kértem, hogy a megoldás egy homályos részét felemlíthessem. A coeffíciensekbe kellene még bevenni egyet-mást. Jedlik ezt elítélte, de Petzwall és Mayer helyeselték. Meglehetősen összevesztek ezen. Egyszerre Petzwall nekem azt mondta, hogy „Határozza meg hát azt a coefficienst! Majd elnevezzük coefficiens Pechi-nek." Vizsgáim egyik jobban sikerült, mint a másik. így én és Kondor kaptunk stipendiumot, és nem szegény Buday. A stipendium 300 frt volt. Akkor aztán víg lett az élet. Kenyérmezőn szakadtam el a kis Tardi Jánostól. Ő az előcsapattal, a szekereken retirált. Ez a csapat valahol Déva felé megadta magát. Lehet, hogy Szászvárosba visszament az apjához. Én később érdeklődtem a Tardiak felől, de nem tudtam nyomukra akadni. Az öreg Tardi kalaposmester volt. Én Kossuthot Pesten az országgyűlésen akkor láttam, amikor a 200 ezer katonát megnevezték. A régi Redoutban, a mostaninak a helyén. Kossuth nagyon gyenge, beteg volt. Hangját eleinte alig lehetett hallani. De beszéd közben egészen felvillanyozódott, hangja megjött. Ott mondta: „Meghajlok a nemzet nagysága előtt." Azelőtt pedig a megyeház termében láttam őt, mikor az utolsó pozsonyi országgyűlésre követnek megválasztották. Egyszerű feketében volt a sok díszmagyaros mágnás közt. Ott tette le a képviselői esküt Szentkirályival együtt. Szentkirályinak vékony, Kossuthnak erős bariton hangja volt. Gróf Batthyányit még mint diák, Pozsonyban láttam. Ott láttam Széchenyit is. Petőfit sokszor láttam az utcán. Igen hitvány, kis megjelenésű emberke volt. Igen peckesen lépett, s a szőlőt az utcán ette. A „Talpra magyar" múzeumi elszavalásánál nem voltam jelen, mert nem tudtuk, hova menjünk, és az egyetem körül csoportosultunk az alatt. Én a forradalom után is magyar nadrágot, atillát, pörge kalapot, kihajtott gallért és hosszú hajat viseltem. Egyszóval telkes magyar viseletet. De soha emiatt bajom nem volt. Csak sejtettem, hogy folyton rendőri felügyelet alatt állok. Csak 1872-ben tettem le a magyar viseletet Temesvárott. Pedig az osztrák kormánytól stipendiumot is kaptam. Sőt Bécsben is jártam. Csak Mayer Lambert izengette Kondor által, hogy miért nem teszem le a magyar viseletet? Akkor a Lipót utcai új városház helyén egy földszintes kaszárnya állt. Egyszer valaki insultálta a katonákat. Erre a katonaság az utcának két végét elállta, az ott lévőket bevezette a kaszárnyába, és akinek az arca nem tetszett, arra bottal vágtak rá. Én éppen akkor tájban jártam arra, de szerencsére, nem éppen akkor. Bizony, én sem kerültem volna ki a botot. Pázmándyra is emlékszem. Igen gazdag volt. A Kossuth által megalkotott „Védegylet" után magyar posztóból készült francia szabású ruhábanjárt. Édesanyámék Buda ostroma alatt a Fazekas téren, később a Bombenplatzon laktak, egy kétemeletes házban, az első emeleten. Édesanyám, édesapám, Lóri és Bella nővéreim voltak otthon. Én a móri csata után meglátogattam őket. De Tóni bátyámmal akkor nem találkoztam. Tóni bátyám a minisztériumban szolgált. Buda ostroma alatt Tóni bátyám Debrecenből visszajött. Óbudán csónakkal kelt át a Dunán. Édesanyám ágyban fekvő beteg volt. Mikor a többi lakosság az ostrom miatt már mind elmenekült, ők még mindig otthon voltak. Végre Tóni bátyám egy taligát kerített, arra felrakta édesanyámat, s kivitte őket Óbudára. A lányok minden holmit a pincébe lehordtak. Az ostrom alatt egy bomba a lakásba becsapott, a házat leégette. Ugyanis innen akarták a várat támadni. A pince is leégett, de fel is volt törve. így nekik nem maradt semmijük sem. Ami kis ezüstjük volt, az is ott a pincében maradt, és elrabolták. Akkor mentek Dömötörék mellé, aki Vilma nagymamának - Kalmár Lajosnénak - mostoha testvére volt. Dömötörék Gida fia most plébános a Tabánban. Én úgy emlékszem az öreg Dömötörre, hogy összetöpörödött kis emberke volt. Édesapámék itt Pesten később a Józsefvárosi templom mögötti, a Tavaszmező utca és az Őr utca sarkán - az Őr útcába néző lakásban laktak. Úgy emlékszem, édesapám 1853-ban halt meg. Mikor Tóni bátyám Csehországba került, akkor Budáról előbb a Stáhli utca és a Gyöngytyúk útcák délkeleti sarkára költöztek. Csak azután a Tavaszmező útcára. Édesapámat a Józsefvárosi temetőbe temették el. Annak beszüntetése után a kerepesi temető „Józsefvárosi temető közös sírjába". A Kossuth mauzóleum építésekor ezt a közös sírt a Maglódi újtemetőbe vitték át. Hogyan? Hová? Nem tudom. Ezeket jegyezgettem én fel édesapám szóbeli elbeszélése alapján. 1946. Xn. 12. Péch Béla Utóirat Péch Józsefiiek megsebesülésével voltaképpen szerencséje volt. Mert ennek révén emberséges orosz fogságba esett, s nem az oláhok kezei közzé, kik őt megkínozták és felkoncolták volna. És azért is, mert így nem sorozták be az osztrák hadseregbe, mint sebesültet, haza mehetett, tanulhatott, okleveles mérnök lehetett. A magyar vízrajzi szolgálat megteremtésével és működtetésével pedig nemzetközi tekintélyt és elévülhetetlen érdemeket szerzett hazájának a tudományos életben is. (Dunka Sándor jelen kézirata beérkezett: 2010. március 8-án) DUNKA SÁNDOR dr., gyémántdiplomás jogász és pedagógus. 1926-ban született, 1949-ben avatták a Debreceni Tudományegyetemen jog- és államtudományi doktorrá. A Magyar Hidrológiai Társaságnak 1961. óta tagja. 1950-61. között az állami építőiparban építésvezető Debrecenben, Kazincbarcikán és Tiszapalkonyán. 1961-1986 között (nyugdíjba vonulásáig) a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóságnál terv- és beruházási osztályvezető. A tiszadobi Vásárhelyi emlékmű létesítésében és a Széchenyi szakmai emlékbizottságban vállalt szerepéért kitüntették. Fontosabb tudomány- és technikatörténeti munkái: „A Hortobágy medence régi vizei és a vízgazdálkodás" (1996), „A debreceni rajziskola" (Beregszászi Pál) (2002). Társszerzőkkel együtt írott könyvei: „A verítékes honfoglalás" (A Tisza -szabályozás története) (1996), „A Közép-Tiszántúl vízi története" (2003), A Berettyó vízgazdálkodásának és jeges árvizeinek története" (2008). Különböző folyóiratokban több száz tanulmánya jelent meg.