Hidrológiai Közlöny 2012 (92. évfolyam)
1. szám - Péch József: 1848–49-i szabadságharci élményeim (Közli: Dunka Sándor)
DUN KA S.: Péch József emlékei 27 vettem, s szinte azt is majdnem mind kilőttem. Egész kormos lett az arcom, és rettenetesen szomjas lettem. Úgyhogy minden pataknál ittam. De olyan borzasztóan fáradt voltam, hogy mikor Inczédyvel visszarohantunk a csapathoz, egyre attól féltem, hogy visszamaradok és az oláhok felkoncolnak. Az egész szabadságharc alatt nem voltam annyira elfáradva, mint akkor. Mikor Inczédi kis csapatja a sereghez ismét visszatért, az utászok a patakon rámpákat készítettek, melyeken az ágyúkat átvihettük. Az átkelés alatt az oláhok még egyszer megtámadtak minket, de amikor visszafordultunk ellenük, azonnal szétrebbentek Este még jó messze voltunk Zalatnától. Ott táborba szálltunk, s oda már hoztak Zalatna felől kenyeret. Ott mondták meg társaim, hogy az arcom egészen fekete a lőporfüsttől. Én az egész visszavonulás alatt a tisztek közül csak a nagyszájú Recsegit meg a derék Inczédyt láttam. A többinek nyoma sem volt. Az egész sereg demoralizálva volt, legtöbbjük már nem is lövöldözött. A sereg rettenetesen el volt fáradva, és így jól esett az éjjeli pihenés. Másnap értünk Zalatnára, ahol újabb híreket kaptunk az oláh kegyetlenkedésről. Ugyanis az oláhok a zalatnai magyar intelligens lakókat összeszedték. Vagy Axente, vagy Janku volt a vezérük. Azt mondták nekik, hogy Gyulafehérvárra viszik őket a németekhez. Kivezették őket a városon kívül egy széles helyre. Ott aztán megrohanták őket, asszonyokat, lányokat megbecstelenítették. Azután a férfiakat, nőket agyon verték. Mindezt akkor így hallottam. Zalatna nem volt felgyújtva, mert a köznépe oláh. Mikor mi Zalatnára értünk, akkor már Zalatna erős magyar csapattal volt megszállva, s a magyarság megmaradt része kezdett ismét visszaszállingózni. Zalatnán nem álltunk meg, hanem tovább mentünk Gyulafehérvár felé. Ezen az úton alighanem pihenhettünk pár napot, mert egy délután a réten a bakák tréfából várostromot játszottak. Gyulafehérvár előtt Borbándon telepedtünk le. A várban németek voltak. Az a hír járta, hogy megostromoljuk a várat. Létrákat készítettünk. Eleinte csak ágyúzás volt. A vár ki is gyulladt, de eloltották. Egy reggel rettenetesen kigyulladt a vár, és akkor jött a parancs, hogy zászlóaljunk a várat csatárvonalban, a Práteren áthaladva, az északi kapunál megrohanja. A tisztek azt mondták, hogy a várbeliek hajlandók a capitulatióra. Aztán előnyomulás közben megállapították a csapatot és visszavezettek bennünket eredeti helyeinkre. Mindenki azt hitte, hogy capitulált a vár. De biz kiderült, hogy nem. Emiatt Steinra, vezérünkre nagy volt az elégedetlenségünk. Ezentúl is még vagy egy napig voltunk Borbándon. Azután Marosvásárhely felé mentünk a muszkák ellen. Nagyenyeden egy napot pihentünk, aztán a Maroson keresztül menve a hegyek közé kanyarodtunk. Dicsőszentmártonon keresztül Marosvásárhelyre mentünk, s ott tábort ütve vagy 2 napig pihentünk. Itt Bem nem volt velünk, Damaszkin vezetett bennünket. Szászrégenbe érve (hol azelőtt a magyarokra lőttek) most nem volt bajunk. A legfinomabb kalácsfinomságú cipót kaptuk. Innen a Maros völgyén egész Görgényszentimréig elláttam. Itt is csak egy éjjel voltunk. Szászrégenbői északnak mentünk azzal a tudattal, hogy a Borgón bejött muszkák már Tekén vannak. Nem az országúton mentünk, hanem Dedrádnak. A hegygerincre még nem érve csatárláncban mentünk a lejtőn felfelé. Oldalvást egyre kiabáltak ránk, de mi nem értettük meg. Csak mentünk fel. Egyszerre csak a gerincen szemben álltunk az orosszal. Itt éppen szemben álltam a zászlótartóval. Az megingott, eldőlt és szomszédja karjaiba dőlt. Ez az egyedüli, kiről tudtam, hogy meglőttem. Mi csak pár százan voltunk a nagy muszka sereggel szemben, s amint a puskát kilőttük, el kezdtünk szaladni. Rögtön hallottuk a lovasokat utánunk kocogni. Egy erdőbe szaladtunk. A muszkák erősen lőttek utánunk. Az én nadrágomat is átlőtte az inam mellett egy golyó. Rettenetes szaladás lett nagy rendetlenségben. Az egyes csapatok összezavarodva mentek Szászrégenen keresztül, de a szászok nem mertek ránk lőni. Szászrégenen túl - 372 cottán - Radnótfája mellett vettük észre, hogy orosz lovasság rohan ránk. Ott egy malomárok mellett századosomnak - Benkovicsnak - rendeletére tömegbe álltunk, sortüzet adtunk és a lovas Ataqueot viszszavertük. Erre visszatért a bátorságunk. Rendes csatárláncot képeztünk és szabályossá vált a visszavonulás. Még egyszer megrohantak bennünket az orosz lovasok, de ismét visszavertük őket. A mi zászlóaljunk fedezte a visszavonulást. Századonként váltottuk fel a csatárláncot. A székelyek akkor igen sok zavart csináltak. Bem másnap Benkovicsot emiatt őrnaggyá nevezte ki. Úgy emlékszem, mielőtt Dedrán előtt a hegygerincre felmentünk volna, jó ideig egy tisztáson voltunk felállítva, s anélkül, hogy ellenséget láttunk volna, az ellenség puskával folyton lőtt bennünket. Nem volt szabad elmozdulnunk sokáig. Az ilyen a próbája az igaz bátorságnak. Mert nagyobb bátorság kell a láthatatlan ellenség golyóinak kitenni magát, mint a látott ellenségnek neki rohanni. Marosvásárhely előtti egyik faluban - talán Marosszentgyörgyön - háltunk meg. Oda a marosvásárhelyiek igen sok jó ennivalót hoztak ki. Itt Jancsi - mint mindig - előre ment a szekerekkel és szokása szerint gondoskodott nekem ennivaló és lakás dolgában. Sokszor sátrat csinált gallyakból. Marosvásárhelyen hallottuk, hogy Bemet Segesvárott nagyon megverték, és csak pár huszárral menekült egyik csapatunkhoz. Mi ekkor 4.000-en voltunk. Innen az utakról letérve délkeletnek mentünk a Nyárád völgyébe. Talán Nyárádszeredára s onnan az úton Medgyesig. Egy nap alatt tettük meg ezt az utat. Ott elszállásoltak bennünket, de senki sem mondta meg nekünk, hogy másnap korán kell indulnunk. Egyszer hajnalhasadtakor valaki felkeltett bennünket, hogy keljünk fel, mert a csapat már el is ment. Persze siettünk a medgyesi szászoktól megszabadulni. így összeszállingózott egy kis csapat és nagy nehezen értük utol a sereget. Az éjjel még csak őrség sem igen volt felállítva. Medgyesről Nagyszebennek ment a sereg az országúton. A muszka - mintegy 30.000 - Segesváron volt. Nagyszebenben csak egy kis muszkaőrség feküdt. Ezen az úton muszka előőrsre bukkantunk. A huszárok megkergették őket és egynek futtában a nyakát leütötték. Láttam a sűrű göndör hajú és szakállú kozákot az úton feküdni. Alighanem Vízakna körül volt ez. A sereg olyan gyorsan haladt, hogy sem Segesvárott, sem Gyulafehérvárott nem voltunk, és csak akkor hallottunk erről a vakmerőségről, mikor már Nagyszeben előtt voltunk. Szelindek körül, mikor a vízválasztón átmentünk, az 50ik zászlóaljat Petz vezérlete alatt a baloldalra rendelte Bem egy pár kis hegyi ágyúval.