Hidrológiai Közlöny 2012 (92. évfolyam)

1. szám - Péch József: 1848–49-i szabadságharci élményeim (Közli: Dunka Sándor)

28 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2012. 92. ÉVF. 1. SZ. Mi oldalvédként a dombok tetején mentünk. Az egyik dombtetőről az egész szebeni síkságot át lehetett látni. Akkor láttuk a magyar ágyúkat a domboldalon és az ellenük harcoló muszka csapatokat a város előtt szépen kifejlődve. Ha a völgybe lementünk, akkor nem láttunk semmit. A legközelebbi magaslatról láttuk a honvédséget az „AlterBerg" szőlőkben és előttük a muszka gyalogságot gyönyörű vonalban kifejlődve a mezőn. Egy-egy legény kiszaladt a csapatuk elé 40-50 lépésre, onnan rálőtt a muszkára és viszszaszaladt a szőlőbe. A muszka csapat egész lénia egyenes vonalban állott. Azért kellett a honvédnek lövésre előre szaladni, mert puskájuk nem vitt elég messzire. A magyar ágyúk Pfaffengraben és Krumbach között a domboldalon állottak. A muszka ágyúk velük szemben a Stadtwiesen. Az ágyúzás egyre tartott. Egy következő dombról láttuk, hogy a magyar sereg előjött a szőlőből. A muszkák visszavonultak. Az ágyúzás folyt tovább. Egy gazdátlan ló nyargalt le, s fel a mezőn, és egy hosszú belet húzott lábaival. A magyar lovasok is kijöttek a mezőről. A kozákok a magyar gyalogságot megrohanták, de mindannyiszor tömegbe állt a gyalogság és visszaverte őket. Ez sűrűn ismétlődött. De a muszka szekerek és a gyalog-csapatok a brassói úton már visszavonulóban voltak. Nagy port vertek fel. Mi Szenterzsébet felől mentünk a városnak, a réten keresztül vonuló fás úton. A városkapuhoz érve a kaput nyitva találtuk. Benkovics lóháton vezetett bennünket abba az útcába, amelyik ma a pályaudvarról vezet be. A fősereg a másik kaput még ostromolta, de eredményesen, mert már az előttünk levő utcában láttunk menekülő orosz gyalogosokat, és két kis ágyúnkból kartáccsal lőttük őket. Eközben a szebeni lakosság az emeletekről lőni kezdett minket. A fősereg csak később jött be a főkapun, mikor mi már rettenetesen kartácsoltuk a menekülő muszkákat. Benkovics őrnagyot a szászok a lábán meglőtték. Akkor ő a lóról leszállt. Mi a kapuk alá visszahúzódtunk, s onnan lőttük az emeletről lövöldöző szászokat. Mikor aztán a fősereg betörte a főkaput, s onnan is bejött a magyar fősereg, a szászok is abbahagyták a lövöldözést. A mi zászlóaljunk a muszkákat üldözte a városon keresztül szaladva. A fősereg aztán Nagyszebenben maradt. A muszka a sellemberki úton futott. Az 50.-ik zászlóalj az út jobboldalán fejlődött fel. A muszkák rendben vonultak vissza, és vissza-vissza lőttek. Egész nap nem ettünk semmit sem. A Sellemberektől délnyugatra eső vízválasztón már sötét volt. Ott három lovasembert láttam a sötétben az erdőben. Arcukat nem láttam, de világosan hallottam, hogy az egyik azt mondta: „Eredj Petőfi, s mondd meg a...zászlóaljnak, hogy váltsa fel az 50.-ik zászlóaljat, mert az ki van merülve." Örültem, mert azt hittem, hogy Petőfi mégsem veszett el Segesváron. Később azonban Horváth Gyula felvilágosított, hogy Bem mellett volt egy Péterffi, kit sokszor Petőfinek is neveztek maguk között. Ott a sík földön szálltunk táborba, s ekkor kaptunk kenyeret, szalonnát. Búzakeresztek voltak a földön. Amint mi megálltunk, a muszkák is megszűntek retirálni. A muszkák reggel megtámadtak bennünket, mi csatárláncban vártuk őket. Amint visszatámadtunk, visszavonultak. De amint mi megálltunk, a muszkák támadtak. Jól lehetett hallani a muszkák tülök jeleit. Én a csatárláncban az országúton egy budapesti borbélylyal együtt haladtam az oroszok ellen, akik között akkor már pár lovas is volt. A borbély lőtt, de röviden. Lehetett a golyót látni előtte leesni. Figyelmeztettem őt, hogy magasabbra lőjön. Míg itt a muszkával mókáztunk, az alatt az egyik kazalból kihúztunk egy gyalogos muszkát. Barnaszínü ruhában volt, elvitték a táborba. Egyszerre csak hátunk megett megszólalt az ágyú. A muszkák ostromolták a várost. Bem akkor már Temesvárra ment. A mi csapatunkat ekkor már Kálnoky, vagy Dalnoky vezette. Az ágyúzás egyszer csak elhallgatott. Hozzánk semmiféle értesítés nem jött. Egyszerre a főhadnagy észrevette a hírért visszaküldött tisztet vágtatva visszatérni. Erre egész csapatunkat hírtelen összeszedve Feldisznódon nagy sietve elvezették. A hírért visszaküldött tiszt látta, hogy az úton rendes sorokban jön a nagy muszka sereg. Mi mindenféle járatlan úton retirálva Szászsebesen csatlakoztunk a Nagyszebenből kivert magyar csapathoz, mely Déva felől kapott némi megerősítést. Ott körülbelül egy hétig voltunk. Volt öröm és éljenzés, mikor megkerültünk. Szászsebesen (Mühlbach) a Péterfalva felé eső mezőkön volt a táborunk. A muszkák igen óvatosan haladtak, nem üldöztek bennünket. Emiatt körülbelül egy hétig tanyáztunk Szászsebes mellett, sátrak alatt a mezőkön. Én ekkor már tisztségre lettem kijelölve. Ha egy kis pihenőt kapott volna a seregünk, akkor formaliter is kineveztek volna hadnagynak. Itt is láttam, hogy a szegény ember mindig hátrább áll. Ezért nem vállaltam el mindjárt a tiszti állást, melyet, mint egyetemi diák meg is kaptam volna, és csak közlegénynek álltam be. így én fokról-fokra juthattam volna tisztséghez. Nekem ekkor hosszú, göndör hajam volt, igen fiatal is voltam. Annyira, hogy sokan női honvédnek néztek. Szászsebesen is Kálnoky, vagy Dalnoky vezérlete alatt voltunk. Végre a muszkák egyik csapata a nagyszebeni útról megtámadott bennünket. A Maros-menti országúton hátráltunk Déva felé. Hiba volt ilyen kis csapattal a harcot elfogadni. S hiba volt azt a város előtt elfogadni, mert a városon keresztül retiráló csapat felbomlott. Mi Kenyérmező felé vonultunk vissza az úton, de a kozákok balról - a dombokról - végig lövöldöztek bennünket. Úgy, hogy köztünk a rend teljesen felbomlott. Mühlbach felől ágyúval, a bal parti dombokról puskával lőttek bennünket. Amint leértünk ahhoz a patakhoz, mely az Alvincz-felhenyéri és a Szászserbes-alhenyéri utak összetalálkozásánál folyik - s mely igen mély szakadású - s mikor ebbe a patakba bementünk, még nem nagyon sűrűn jöttek a golyók. De amint a túloldalra felkapaszkodtunk - addig valami dombra felállították a muszka ágyúkat - irtózatosan kezdtek bennünket kartácsolni. Iszonyúan hullott a sok golyó, mintha kukoricát hintettek volna. Szerencsére engem nem ért egy sem. Balomir táján is már folyton lőttek bennünket a baloldali magaslatokról a muszkák. Én az országút jobb oldalán mentem. Egyszerre magam előtt láttam Kudsir patakot, mely ki volt áradva. Az egész tömeg a hídra tódult, melyet az oroszok nagyon lőttek. Itt hirtelen lehúzódtam a híd mellett levő füzesbe. Ezek tele voltak vízzel. Egy ilyen ár által körül vett füzesbe heveredtem le, s láttam a muszkákat gyalogosan, lovasan, amint a hídon át követték a magyar csapatot. Már azt hittem, hogy meg vagyok mentve. Pedig hiú remény volt, mert az oláhok a magányosan elmaradozókat rendesen kivégezték. Sokszor kínozták is. Egyszerre csak egy muszka csapat érkezett, s tőlem mintegy 100 ölnyire tábort ütöttek. Hanyatt feküdtem, s fejemet a muszkák felé fordítottam. A muszkák ettek. Egyszerre csak felém közeledett valaki. Hirtelen megállt, s rögtön visszaszaladt. Mindjárt tudtam, hogy meglátott. Lárma támadt, több ember jött