Hidrológiai Közlöny 2012 (92. évfolyam)

1. szám - Péch József: 1848–49-i szabadságharci élményeim (Közli: Dunka Sándor)

26 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2012. 92. ÉVF. 1. SZ. partján oláhok lakták. A magyar részt teljesen elpusztultnak találtuk. Ott hallottuk a Brády család vesztét is, akiket az oláhok egészen kiöltek. Egy délután a réten szálltunk itt táborba. Evés után néhányan - köztük én is - puskával a vállunkon, a legközelebbi faluig egyedül elmentünk. Ott gyönyörű volt a táj. Sokan közülünk ott az erdőben a szétszaladt teheneket, lovakat elfogdosták. Mikor a kirándulásból visszasétáltam, éppen akkor hoztak be két megkötözött magas oláhot. A katonai bíróság azonnal összeült és halálra ítélte őket. Én nem láttam, de hallottam, hogy hárman-hárman egész a fejükhöz tett puskával lőtték agyon és azonnal el is ásták őket. Estefelé a szerteszét kalandozó katonák Brádnak oláh részét felgyújtották. Én akkor megfürödtem a folyóban. Mi ekkor lehettünk vagy 2.000-en. Másnap megindultunk Abrudbánya felé. Út közben egy rakás libát találtunk. Örültünk neki, pedig bőven el voltunk látva élelemmel. Különösen Jancsi tömte meg a tarisznyáját szalonnával. Ahol keresztülmentünk, mindig kigyulladt a falu. Pedig tilos volt a gyújtogatás. Különösen a székelyek voltak rabiátusok. Bucsesd már előbb is kigyulladt. így a lőszeres kocsikat vágtatva vittük keresztül rajta. Úgy emlékszem, hogy Bucsesden túl felmentünk egy hegyoldalra, s ott a Vulkán alatt, a hegyi legelőn ütöttünk tanyát. Már délután megtámadtak bennünket az oláhok. Egy hadnagy vezetésével én és még vagy 20-30 ember délután egy szakadék túlsó oldalán őrségre voltunk kirendelve. Az őrt kiállítottuk és egész éjjel nem volt semmi baj. Hajnalban - a hadnagy tudtával recognoscirozni mentem, s a patak partján pár száz lépésre friss nyomokat találtam. Egy kis bárány és egy pár oláh csizma volt ott, meg parázs a tűzön. Vagy éjjel is ott voltak az oláhok, vagy este a mi jöttünkre szaladtak el. Egy gyalogút vezetett tovább. Azon haladva a hegygerincen egy tisztásra jutottam, alighanem a megyei határon. Előttem láttam egy kis falut, s láttam, hogy egy pár gyalogos huszár és baka ugyancsak szalad ki a faluból. Alighanem Verticsből. Azt is megláttam, hogy a szikla felől nagykalapos oláhok jönnek csatárláncban. A nagy lármára a tábor is felkészült, s a magyarság igen szépen kifejlődött. Megkezdődött a tűzharc. Mi támadtunk. Őrségünk a nagy szakadékon átmászott és a magyar táborhoz csatlakozott. De ekkorra már az oláhok visszavonultak. Ettől kezdve a hegygerincen mentünk. Ott láttam egy leszúrt oláh asszonyt. Két kislánya mellette álldogált, de nem sírtak. Nagyon szép kislány volt mind a kettő. De nagyon picik voltak. Később hallottam, hogy az utócsapatbeliek még a két kis gyereklányt is leszúrták. Estefelé egy falunál a legelőn szálltunk táborba. A falut felgyújtották. Még mindig gyepes helyeken és erdei utakon haladtunk. Reggel tovább mentünk, s végre beértünk Abrudbányára. Abrudbányán zászlóaljunk a várostól északkeletnek lett felállítva. Az oláhok eközben nyugat felől újra megtámadtak bennünket, de visszavertük őket. Abrudbányán 7-8 napig voltunk. Eleinte csak volt ennivalónk, amit magunkkal hoztunk, és ami állatot a faluban találtunk. Az oláhok minden reggel megtámadtak bennünket, de mindig visszavertük őket. A mi zászlóaljunk itt nem volt ütközetben. Egyszerre elfogyott az ennivaló, a kenyér és a hús is. Egy pár molnár padlásán találtunk kukoricát, azt megőröltük és azt ettük. Ekkor tűnt ki Jancsi okossága. Még mindig volt félre tett szalonnája. E napokban megismerkedtem egy budai fiúval, aki otthon cukrász volt. Az kis szalonnával kukoricalisztből finom stercz félét készített kaporral. Finom volt. Útközben a leölt teheneket lenyúztuk és a lyukas bakancsunkat belecsavartuk. A vörös felével a darab bőrt leterítettük, ráléptünk és a friss bőrt a rossz bakancson csavargatva összekötöztük. így fehér szőrös cipőnk lett. Mikor már nagyon megunták a száraz kukoricalisztet, sok baka a bakancsáról levette a száraz tehénbőrt, megsütötte és megette. Nekem még mindig volt Jancsinál valamim. Egyszer zászlóaljunk és az olaszok és székelyek a Vörös Pataknak mentünk. Ott találkoztam egy Molnár nevűvel, akivel diákoskodtam. Hadnagy volt a Bocskayaknál. Később Angyalföldön lakott. Ez alkalommal alighanem a toppánfalvi oláhokat akartuk hátba kapni. A Csetátye hegyszoroson mentünk az oláhok ellen, de a hegyszorosban nem találtunk oláhokra. Egyszerre roppant nagy zivatar és jégeső ért bennünket. Lúdtojás nagyságú jegek estek. Akkor már az oláhokra is rátaláltunk és tűzben álltunk. Olyan rettenetes jeget még nem láttam. Ahova ért, ott felhasította a bőrt. A százados lovának bőrét is felhasította a jég. A csata megszűnt, az oláhok eltűntek, mi pedig visszahúzódtunk ismét Abrudbányára. Ekkor az egyik baka egy kunyhó mellett friss földet vett észre. Kiásták, kis gyermek halottat találták benne. Reggelre nagy köd volt. Csapatba állottak és a legnagyobb csöndben Zalatnának indultak. 9 óra tájban a köd felszakadt. Az oláhok észrevették táborunk eltűnését és kezdtek bennünket üldözni. Hol innen, hol onnan jött egy lövés ránk a hegyről. Mi a völgyben az úton mentünk. A parancsnok báró Kemény volt. Később tudtam meg, hogy az előbbi napon ez úton már egy csapat székely elvonult. Mindig erősebben lőttek bennünket az oláhok. Mi az utóvédet képeztük. Az utolsó csapat, vagy 30 ember egyszerre csak elmaradt közülünk. Valószínűleg agyonverték őket az oláhok. A csapat egészen összezavarodott. Az oláhok minden hegyoromról végig puskáztak bennünket. A hegygerinc előtt már olyan nagy volt a zavar és veszedelem, hogy egy debreceni fiú - Török József - leült az út szélére és puskával fejbe lőtte magát. Legurult a hegyoldalról. Ilyen nagy volt a kétségbe esés, a desperatio. Mindenki attól félt, hogy az oláhok kezébe kerül, s azok kínozva ölik meg. Mindez a Dimbu Flori hegycsúcs melletti hegygerinc kanyarulatán volt, melyen felfelé mentünk. A hegygerincen túl egy kis hidat az oláhok felszedtek. Az ágyú és az egész csapat megakadt a hídnál. Itt én az út baloldalán mentem többedmagammal. Egy kikeresztelkedett zsidó főhadnagy - Recsegi - rám fogta a pisztolyát, megfenyegetett, hogy lelő, ha a kertből a kerítésen át ki nem mászom az útra. Persze, nem másztam át. Az egész csapat összetömörült. Az oláhok meg egyre lőttek bennünket. Már lándzsával is szurkáltak, persze mi is leszúrtuk az ilyen vakmerőket. Ekkor Inczédy őrnagy fekete kis lovon az előcsapatból hátra lovagolt, s pár buzdító szó után egymaga, fejét lovára lehajtva az oláhok közé berohant. A 4 huszár utána, erre vagy 100-150-en, - köztük én is - szuronyt szegezve az oláhságnak estünk. Inczédy a huszárokkal az oláh vezért utol érte (az is lóháton volt), s futtában leütötték a nyakát. A gyalogosok is sok oláht leszúrtak. Egy kis gyönge honvéd is megtámadt egy óriási oláht. De az majdnem elvette a puskáját. Kiabálására aztán jöttek a társai és azok leszúrták az oláht. Én ezen a futáson a saját tölténytáskámban levő 60 töltényt már kilőttem. Egy megsebesült társam töltényeit is át-