Hidrológiai Közlöny 2011 (91. évfolyam)

1. szám - Alföldi László–Kapolyi László: Szükséges-e a Tisza térség vízhiányának pótlására és/vagy a hajózó útvonal lerövidítésére Duna–Tisza csatornát építeni? Ha igen, miért nem, és ha nem, miért igen?

6 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2011. 91. ÉVF. 1. SZ. Lehet, hogy első pillanatra a háromfunkciós rendszer túlzásnak és/vagy fantazmagóriának tűnik, de első rátekintésre a két vízpótló rendszer igényeinek változékonysága megfelelő tervezéssel összhangba hozható. Az elektromos energiatermelési funkció akár ikertározó alkalmazásával is megvalósítható lenne. Annyit azonban a Jolánkai féle gondolat továbbfejlesztése minden bizonnyal megér, hogy legalább egy megvalósíthatósági tanulmány erejéig az állami vezetés foglalkozzon vele. A Duna-Tisza csatornára vonatkozó korábbi és újabb keletű változatok felülvizsgálatra kerültek. Megerősítést nyert, hogy a Tisza számításba vehető lefolyásából az a szályos nyári három hónapban egyértelműen vízhiány mutatható ki, ill. a rendelkezésre álló vízkészlet nem elégséges a számított vízigény kielégítésére. A vízigény kielégítésére elsősorban tározással szándékoltak eleget tenni ill. a lefolyás kiegyenlítésére törekedni. A legcélszerűbb vízlépcső elhelyezésre előkerült változatok közül végül a tiszalöki, a kiskörei és a csongrádi lépcsős megoldás mutatkozott legkedvezőbbnek, amely a jugoszláv Tisza-szakaszon tervezett Törökbecse-i (NoviBecej) vízlépcsővel a gravitációs vízátvezetés és a hajózási lehetőségek javításával, a szükségesnek ítélt vízpótlást is megfelelően megoldhatta volna. A Tisza csatornázás első lépéseként 1954-ben üzembe lépett a tiszalöki, medertározással üzemelő vízlépcső, melynek a duzzasztott teréből 80 m

3/s kapacitással látja el a kapcsolódó 102 km hosszúságú Keleti-Főcsatornát, amely a Hortobágy felső részének öntözővíz ellátásán kívül Debrecen vízellátását és a Körösök vízpótlását is szolgálja. Az 1974-ben üzembe helyezett, síkvidéki duzzasztással működő Kiskörei vízlépcső látja el a Nagykunsági és a Jászsági főcsatornát. Mindkét vízlépcsőnél vízerőtelep is épült és a hajózsilipek IV. osztályú vízijárművek közlekedését biztosítják (Keretterv 1984). A két változatban is megtervezett (mederduzzasztás és a DT csatorna fogadására szánt síkvidéki tározással). A Csongrádi vízlépcső megépítésére már nem került sor. Maguk a tározókhoz és főcsatornákhoz csatlakozó sok ezer km hosszúságban tervezett és mind a mai napig megépített gravitációsan működtethető csatornák rendszere belvíz-elvezető és belvíz-tározókkal együttesen képezi a Tisza-völgyi vízgazdálkodási rendszer magját. A rendszer üzemeltetését jelenleg 6 igazgatóság (környezetvédelmi és vízügyi igazgatóság) látja el. Az igazgatóságok a mellékvízfolyások és a Tisza mederszakaszok vízgyűjtői szerint rendeződnek, ami a teljes rendszer összehangolását a klasszikus vezetési módszerek szerint megfelelően ellátja. Korszerű, egységes, számítógépes üzemirányítási rendszer működtetéséről nem tudok. Valószínű nem tévedek abban, hogy az ilyen, egész rendszer működtetését szolgáló korszerű üzemirányítási rendszer kialakítása előbb-utóbb nélkülözhetetlen lesz. A teljes vízgazdálkodási rendszerhez még hiányzó Csongrádi vízlépcső a Körös-Maros közötti térség csatornázatlanságára való tekintettel változatlanul szükségesnek látszik. A Csongrádi meder-tározás hajózsilippel együtt való megépítésének hiánya ellehetetleníti a teljes Tisza szakasz bekapcsolását a hajózó utak nemzetközi hálózatába (Kollár F.-Orloci I., 1957). A mai helyzetet értékelve úgy tűnik, hogy a Tisza vízgazdálkodási és vízháztartási-rendszer lehetőségeinek sokváltozós újraértékelése a tenyészidei vízhiány Dunából való átvezetésének szükségességét megingatja. Az utóbbi évtizedben készült aszályossági vizsgálatok megerősitették ugyan, hogy Magyarország területének 80-90 %-a valamilyen fokú aszállyal sújtott terület, és a leginkább sújtott legszélsőségesebb aszállyal fenyegetett terület az Alföld közepe. Bonyolítja a megítélést, hogy a belvíz-képződés alkalmasint még határozott, intenziv időszakban is általános (Pálfai I. 2004). Mindezek ellenére a mértékadó irodalom jelzései alapján a vízhiány mértéke, ideje és módja a Tisza-völgyi vízgazdálkodási rendszer keretein belül összehangolt tározással és vízátvezetéssel - összehangolt üzemirányítás mellett - kiküszöbölhető. Az aszályossággal kapcsolatos széleskörű irodalom már ma is óvatosabban kezeli a tenyészidei vízhiány kérdését, jól ismerve azt, hogy a vízszükséglet, a vízigény és a hozzáférhető vízkészlet fogalom egy-egy paraméterrel legfeljebb szűk időtávra vonatkozóan értékelhető, ill. értelmezhető. Ökológiai kérdések A vízgazdálkodási értékelések tanulmányozásánál hajlamosak vagyunk elhanyagolni az ökohidrológiai állapotok értelmezését, vizsgálatát. A vízellátás gyakorlatában a vízszükséglet kifejezés alatt a létfenntartáshoz szükséges fajlagos vízigényt értjük (pl. 1 fő 1 napi vízszükséglete 2-5 liter, amely az egészségügyi vízszükséglettel kiegészítve sem lehet több, 10-14 liter/fő/nap mennyiségnél). Ugyanezen elgondolás mentén megállapíthatjuk az egyes állatok vagy állatközösségek vízszükségletét is. Az ökológiai állapotok általános elemzésére az ökológiai vízszükséglet már nehezebben meghatározható, egyedi és dinamikus fogalom, pl. évszakoktól függő. A fogalom értelmezéséről félreértések elkerülésére Pálfai (2002) az ariditási tényezőt bizonyos ökohidrológiai tényezőkkel kiegészítve az aszályossági index használatát igyekezett pontositani. Az ariditási tényező az éghajlatilag lehetséges éves párolgás és az éves csapadék összegek aránya. Ha a lehetséges párolgás nagyobb, mint az éves csapadék öszszeg, akkor az ökológiai vízhasználat eleve korlátos és fordítva. Természetesen az így kialakítható képet számos más természeti tényező árnyalja. Az ariditási tényező teljesen elfedheti a kistérségi vagy lokális állapotokat, megjelöli ugyan az ökológiai vízhasználat átlagos kereteit, de túlságosan kevés támaszt nyújt az ökológiai vízhasználat és az ökológiai vízigény meghatározásához. A potenciális evapotranszspiráció és a tényleges evapotranszspiráció aránya, legalábbis az adott időszak és az adott növénymegoszlásra vonatkozóan már közelebb visz az ökológiai vízigény és az ökológiai vízhasználat megítéléséhez (Alföldi 2004). Az ökológiai vízszükséglet a létfenntartáshoz szükséges minimumot fejezi ki, dinamikus fogalom. Az ökológiai vízigény nem lehet kisebb az ökológiai vízszükségletnél (minimumánál), de nem lehet nagyobb a potenciális evapotranszspiráció mértékénél. A két szélső-érték közötti mozgás az adott ökoszisztéma jellegét nem vál-