Hidrológiai Közlöny 2011 (91. évfolyam)
1. szám - Alföldi László–Kapolyi László: Szükséges-e a Tisza térség vízhiányának pótlására és/vagy a hajózó útvonal lerövidítésére Duna–Tisza csatornát építeni? Ha igen, miért nem, és ha nem, miért igen?
ALFÖLDI L. - K .APOLYI L,: Duna-Tisza csatorna 3 Történelmi előzmények Az ország vízháztartásának karakteresen anomálikus kettéosztottsága a török uralom visszaszorítását rögzítő karlócai béke után (1699) a magyar vízgazdálkodás egyik kulcsproblémája lett. Olyannyira, hogy a civilizálódó világtól lemaradt Magyarországon nemcsak vízrajzi, hanem sok más területen is elkülönülő két országrész között a vízi közlekedés felújítására, a hajózási útvonal lerövidítésére vonatkozó igények kielégítésére a birodalmi kormányzóság az első lépéseket hamar megtette. Még a Tisza-szabályozással kapcsolatos döntés előtt Vedres István 1805-ben tervet nyújtott be Pest, Szeged vonalazású csatorna készítésére. Ugyancsak a század elején Kvassay Jenő Dunaharaszti-Cegléd-Szolnok vonalvezetésű tervet készített, mely azonban érdemleges visszhangot nem keltett (Jolánkai 1953). Irodalmi hivatkozás szerint (Jolánkai, 1953) a Duna és a Tisza összeköttetésének első írásos dokumentuma Dilher-től Szolnok város parancsnokától származik (1715) aki az uralkodóhoz intézett felterjesztésében egy Pest-szolnok hajózócsatorna építését javasolta. Feltehetően ennek következtében 1723-ban a helytartóságoknak meghagyatott, hogy az ország felvirágoztatására mérnökök által csatornázási tervet készíttessenek. 1728-ra befejeződött a Bega folyó kanyarulatainak átmetszésével és mederkiigazításokkal 70 km hosszú hajózóút építése. 1793-1802 között megépült a Duna-Tisza hajózóút összeköttetést szolgáló Ferenc-csatorna, ahol a két folyó között lévő több mint 7 m-es szintkülönbséget, öt hajózsilippel győzték le (Mohács-sziget alatt a Karasica torkolatának közeléből a Telecskai-dombság (115 m magas) alatt Obecséig haladó útvonalon. Később a csatornából a bácskai-síkság vízellátását szolgáló főcsatornákat ágaztattak ki (a rendszer azóta elavult). Ismereteink szerint ezek a beavatkozások hangsúlyozottan elsősorban hajózási célt szolgáltak, függetlenül attól, hogy egyidejűleg ártéri mocsarak lecsapolásával jelentős termőterületet is nyertek. Gróf Széchenyi István először a hajózás fejlesztésének támogatójaként lépett a történelem színpadára, politikai pályáját is azzal kezdte, hogy a helytartótanács a Közlekedési Osztály élére állította (1845). Még abban az évben bekövetkezett rendkívüli árvíz után József Nádor egyes tiszai birtokosokkal és a helytartótanács néhány tagjával értekezletet tartott, melyen Széchenyi, mint a közlekedési osztály elnöke is részt vett, ahol magára vállalta, hogy a feladat első lépéseként meglátogatja a Tisza -völgy legtekintélyesebb földbirtokosait. Széchenyi 1845. évi első tiszai útján győződött meg arról, hogy a földbirtokosok egyáltalán nem a hajózóút fejlesztését igénylik, hanem a nagy művelhető földterületeket felszabadító Tisza szabályozását annyira fontosabbnak ítélték, hogy késznek mutatkoztak anyagi hozzájárulást is vállalni. Ettől kezdve Széchenyi egyértelműen a szabályozás vezéregyéniségévé vált és a Tisza-völgyi Társulat megszervezéseként személyesen is gondoskodott a Tiszaszabályozás alapelveinek szerződésbe való foglalásáról (Deák A. 1999). Széchenyi tettleges hozzájárulása az évezredes vita sarkalatos fordulópontját jelentette és azóta az újra és újra felmerülő javaslatokban a kizárólag hajózási célú csatornaépítés gondolata egyre hátrányosabb helyzetbe került. Ettől kezdve a korábban kizárólagos hajózási célt szolgáló tervezetek már a Dunából a Tiszába történő gravitációs vízátvezetés lehetőségét is előirányozták. Bogdánfí Ödön és Geszler Béla 1919-ben vízátvezetésre is alkalmas csatornaépítési javaslatot készített. A két világháborút lezáró békediktátumok Magyarország határait a medence peremeken, illetve annak közelében jelölték ki, úgy, hogy a Tisza torkolata is az országhatáron kívül került. Következésképpen nemcsak az ország fő folyója, hanem a vízgazdálkodási szempontból is jelentős mértékadó vízfolyásokat is keresztezi az országhatár, és függetlenül attól, hogy a Tisza teljes vízgyűjtője a Duna vízgyűjtőjéhez tartozik, mégis két önálló vízrendszerrel kell számolnunk. A békediktátumokkal Magyarország vízgazdálkodása katasztrofális helyzetbe sodródott, elsősorban azért, mert a teljes vízhálózatának, vízgyűjtő területének aktív hegyvidéki része az országhatáron kívülre került, ez a vízháztartási s vízgazdálkodási körülményeket radikálisan megváltoztatta. A hegyvidéki területek lekapcsolásával egyidejűleg az ország ásványi-nyersanyag ellátottsága általában gazdasági potenciájának sérülése következtében az államvezetés a mezőgazdaság, az öntözéses gazdálkodás fejlesztésében kereste a kiutat és hozzálátott a térségi vízgazdálkodási rendszerek kiépítéséhez. Az új helyzet legkevésbé a Duna magyarországi szakaszát befolyásolta, függetlenül attól, hogy árvizvédelmi és meder korrekcióra már akkor is sor került. Ezzel szemben, a Tisza-meder vízhozama a mellékvízfolyások becsatlakozásától függő mértékben szélsőségesen változó. Magyarországi Felső- ill. Alsó-Tisza körülményei érdemlegesen különböznek. Az alsó szakasz vízjárását a Körösök és a Maros vízjárása, de Szeged térségéig még a Duna vízjárási visszaduzzasztó hatása is befolyásolja, ami az árvizek levonulási idején is szélsőséges helyzetet teremthet. A mellékvízfolyások szélsőséges vízjárása korábban, különösen a Körösök vízháztartásában okozott nehézséget, olyannyira, hogy már 1896-ban üzembe helyezték a Gyulai duzzasztót Gyula, Békés és Békéscsaba tartós ellátásának megsegítésére. A Hármas Körös torkolatában 1906-ban lépett működésbe az ún. Bökönyéi duzzasztó elsősorban a hajózás, bárkázás segítésére. Az új helyzetben elsősorban az öntözővíz ellátás segítésére működésbe lépett a Békésszentandrási duzzasztó. Egyidejűleg tervek készültek a teljes magyarországi Tisza szakasz lépcsőzésére és a Körösök vízellátásának pótlására szolgáló Tisza-Körös az ún. Keleti-főcsatorna létesítésével kapcsolatos tervezés és előkészítési munkálatok is elkezdődtek. Elgondolások készültek négy tiszai duzzasztó építéséről, főcsatornák és öntözőcsatornák kiépítéséről, és már 1928-ban elkezdték a tiszafüredi öntözőrendszer kialakítását. A Tisza-völgyi vízgazdálkodási rendszer létrehozására az 1937. évi XX. törvénycikk rendelkezett. A Tisza-völgy több mint 200 éve felismert aszályos vízhiányának a pótlására a második világháborút követően egyre sürgetőbbé vált az öntözési igény biztosítására tervezett víztározók megépítése, mert csak azzal volt lehetséges az öntözési igények kielégítése.
