Hidrológiai Közlöny 2009 (89. évfolyam)

6. szám - L. Hidrológiai Napok: "A hazai hidrobiológia ötven éve" Tihany, 2008. október 1-3.

105 A fotoszintetikus gének szerepe a pikoalgák molekuláris azonosításában és diverzitásuk vizsgálatában Felföldi Tamás 1, Somogyi Boglárka 2, Vörös Lajos 2 és Márialigeti Károly 1 'ELTE Mikrobiológiai Tanszék, 1117. Budapest, Pázmány Péter sétány 1/c. (tamas.felfoldi@gmail.com) 2MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézet, 8237. Tihany, Klebelsberg Kuno út 3. Kivonat: Az utóbbi évtizedben a molekuláris biológiai módszerek meghatározó szerepre tettek szert a fotoautotróf pikoplankton diverzitásának vizsgálatában. A vizek elsődleges termelésében kiemelkedő szerepet játszó pikoalgák a morfológiai jegyek szűkössége miatt a klasszikus vizsgálati eszköztárral nehezen azonosíthatóak. A kutatásokban alkalmazott génszakaszok közül legáltalánosabban használt a riboszómá­lis RNS kis alegységét kódoló gén (SSU rDNS) vizsgálata. Közeli rokon csoportok esetében azonban ez a gén nem rendelkezik megfelelő variabilitással, ezért egyéb szakaszok (nem kódoló régiók, fehéijekódoló gének) is az érdeklődés homlokterébe kerültek. A pikoalgák e­setében kézenfekvőnek tűnt a fotoszintézis folyamatában részt vevő fehérjéket kódoló gének alkalmazása a pikoplankton genetikai diver­zitásának és filogenetikai viszonyainak vizsgálatában. Ilyen génszakasz például az rbcL gén, ami a RuBisCO enzim nagy alegységét kó­dolja, a fikobiliproteinek génjei és a II fotorendszer reakciócentrumának Dl proteinjét kódoló gén, apsbA. Jelen munkánkban összegez­zük a fotoszintetikus gének alkalmazásának előnyeit és hátrányait az SSU rDNS-sel összehasonlítva, valamint bemutatjuk a hazai pikoal­gák fotoszintetikus génekkel végzett diverzitás-vizsgálatainak eredményeit fitoplankton minták és izolált törzsek jellemzésén keresztül. Kulcsszavak: fotoautotróf pikoplankton, PCR-alapú molekuláris biológiai technikák, SSU rDNS, fotoszintetikus gének Bevezetés A sejtek csekély morfológiai változatossága miatt a piko­algák (pikocianobaktériumok és pikoeukarióta algák) taxo­nómiai vizsgálatában és azonosításában meghatározó szerep jut a molekuláris biológiai, különösen a PCR alapú módsze­reknek. A molekuláris evolúció központi modellje szerint a­zok a biopolimerek, amelyeknek szekvenciájában a vélet­lenszerű evolúciós változások állandó gyakorisággal fordul­nak elő „molekuláris óra", más néven molekuláris (vagy e­volúciós) kronométer szerepet nyerhetnek (Zuckerkandl és Pauling, 1965). Egy ilyen kronométernek azonban meg kell felelni bizonyos kritériumoknak legalább a vizsgált csopor­ton belül: (i) a változás sebessége összemérhető legyen az evolúciós távolságokkal, (ii) a molekulának megfelelő mé­rettel kell rendelkezni, hogy elegendő információ legyen be­lőle nyerhető, (iii) univerzálisan előforduljon, (iv) funkcio­nális szempontból állandó legyen, és (v) ne legyen kitéve laterális géntranszfernek. A legáltalánosabban használt molekuláris kronométerek a riboszómális RNS-t kódoló gének (azaz rDNS-ek). Az ös­szehasonlító bázissorrend elemzésükre alapozott filogeneti­kai vizsgálatok a piko-méretü algák molekuláris biológiai a ­lapú jellemzését és csoportosítását tették lehetővé (ami sok­szor a már meglévő taxonok létjogosultságának megkérdő­jelezével járt) és alapként szolgáltak a környezeti populáci­ók tagjainak azonosításához. A pikoalgák molekuláris azonosításakor kihívást jelent, hogy axenikus (tiszta) tenyészeteket legtöbbször lehetetlen előállítani, az algasejtek mellett sokszor heterotróf baktériu­mok vagy protisták is megtalálhatók a tenyészetekben. Ezek megnehezíthetik az azonosítást nem megfelelően specifikus PCR primerek hiányában, ugyanis a „szennyező" mikrobák (pikocianobaktériumok esetében a heterotróf baktériumok, pikoeukarióta algáknál a protisták) SSU rDNS-e ugyanúgy vagy rosszabb esetben az algákéhoz képest nagyobb mér­tékben amplifikálódhat. A probléma még kifejezettebb lehet környezeti minták tenyésztéstől független diverzitás-vizsgá­latakor. Ilyenkor megoldást jelenthet olyan génszakaszok használata a pikoalgák azonosítására, amelyek kizárólag csak az ő génállományukban találhatók meg, mint például a fotoszintetikus folyamatokban részt vevő fehéijéket kódoló génszakaszok (fotoszintetikus gének). Közeli rokon csopor­tok elválasztására szintén alkalmasak lehetnek, hiszen a ge­netikai kódszótár degeneráltsága miatt (ugyanazt az amino­savat többféle triplet is kódolhatja) a fehéijekódoló gének a nem kódoló régiókhoz hasonlóan nagyobb variabilitással rendelkeznek, mint a rRNS gének. A következőkben a pikoalgák azonosítása és diverzitá­suk vizsgálata során legelterjedtebben használt fotoszinteti­kus gének jellemzőit és alkalmazhatóságukat vesszük sorra (1. táblázat, /. ábra), végül ismertetjük a hazai víztereken fotoszintetikus génekkel végzett kutatások eddigi eredmé­nyeit. cpeB(A) - fikoeritrin gén(ek) A pikocianobaktériumok (így az édes és tengervízben e­lőforduló Synechococcusok) különleges fénygyűjtő komp­lexszel rendelkeznek, a fikobiliszómával (1. ábra), amely kizárólag cianobaktériumokban és vörösmoszatokban fordul elő. A II fotorendszerhez (PS II) kapcsolódó fotoszintetikus antennát fikobiliproteinek (allofikocianin, fikocianin és fi­koeritrin) és a hozzájuk kovalens kötéssel kapcsolódó kro­mofórok, más néven fikobilinek (fikocianobilin, fikoeritro­bilin és fikourobilin) alkotják. A cianobaktériumok egy cso­portja, a polifletikus leszármazású proklorofiták (köztük a kizárólag óceánokban és tengerekben előforduló piko-mére­tű Prochlorococcus) azonban a zöld növényekhez hasonló­an nem rendelkezik fikobiliszómákkal, szerepüket a kloro­fill a 2/b ( 2) tölti be. Épp ezért a Prochlorococcusok az összes fikobiliszóma fehéijét kódoló gént elvesztették, kivéve a fi­koeritrinét (Hess és mtsai, 2001). A Prochlorococcusok e­volúciósan ősibbnek tekinthető csoportja aktív fikoeritrin génekkel rendelkezik (Hess és mtsai, 1999), amelyek konk­rét funkciója azonban ismeretlen. Az evolúciós szempont­ból fiatalabb Prochlorococcusokban viszont csak a P-alegy­ségét kódoló cpeB gén jelenlétét mutatták ki (Steglich és m­tsai, 2003). Valamennyi Synechococcusban egy kópiában (cpeBA) található a fikoeritrin operon, de a fikourobilint is tartalma­zó fikoeritrin-gazdag törzseknél két példányban (cpeBA és mpeBA) fordul elő (Everroad és Wood, 2006; Six és mtsai, 2007). cpcBA-IGS - fikocianin operon A régió a fikocianin két alegységét kódoló géneket (cpcB és cpcA) és a köztük lévő nem kódoló, és emiatt jelentős hosszpolimorfizussal rendelkező szakaszt (IGS-t) tartalmaz­za. A pikocianobaktériumoknál (jellemzően a Synechococ­cusok nem-tengeri képviselőinél) összefüggést találtak az IGS hossza és a filogenetikai csoportok között (Robertson és mtsai, 2001; Crosbie és mtsai, 2003). Mint korábban u­taltunk rá, sem pikoeukarióta algákban, sem proklorofiták­ban nem található meg. A 16S rDNS és a cpc gének alapján szerkesztett fák ösz­szehasonlítását nehezíti, hogy számos törzs esetében csak az egyik gén szekvenciája áll rendelkezésre. Molekuláris bio-

Next

/
Oldalképek
Tartalom