Hidrológiai Közlöny 2007 (87. évfolyam)

2. szám - Orlóci István–Szesztay Károly: Hangsúlyváltozás az európai országok vízgazdálkodásában

48 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2007. 87. ÉVF. 2. SZ. minőség-romlás megállítására és visszafordítására. Hoszszabb távlatban azonban a központi beavatkozások műszaki és pénzügyi hatékonysága a tevékenységek megfelelő ellátásához szükséges ismeretek és tapasztalatok hiányában, valamint a szolgáltató és ellenőrző feladatkör viszonyának rendezetlensége miatt hanyatlik, és a költségvetési támogatások fokozatos növelésének, vagy a lakosságra hárított díjak jelentős mértékű emelésének nehéz dilemmája elé állítja a szolgáltatásokért felelős hivatalokat (lásd a 4. ábra ciklusának felfelé irányuló ágát). Az események belső logikája a „hatékonysági válság" felszámolására végül is a rendszer és a szolgáltatás újra privatizációjához vezet, ami pedig egy újabb ciklus kiindulópontja. A 4. ábra „minőségi" ciklusai csak akkor alakulnának ki teljesen, és csak akkor ismétlődnének sorozatosan, ha az egymást követő mozzanatokat kizárólagosan a folyamat-lánc belső logikai kényszere irányítaná. Valójában a lakóhelyi és települési vízgazdálkodást irányító közületi intézmények és kormányzati hatóságok igyekeznek megelőzni és tompítani a ciklusok kialakulását, aminek legkézenfekvőbb és leghatékonyabb módozata a kiinduláspontnak, a szolgáltatásokat nyújtó vállalatok monopolhelyzetének, pontosabban a monopol-helyzettel való visszaélés lehetőségének a kiiktatása, illetve korlátozása. Az ilyen célú beavatkozások főbb irányait és módozatait az EU tanulmánykötetnek a tárgykörrel foglalkozó fejezete az alábbi három csoportba sorolja: - A monopolhelyzet korlátozása központi szabályozással. Az Angliában kialakult és más országokban (elsősorban az USA-ban és a volt brit gyarmati birodalomban) is meglehetősen széles körben elterjedt megoldási módozat tudomásul veszi a lakóhelyi és települési vízgazdálkodás feladatait ellátó vállalkozók monopolhelyzetét, és ezt a visszaélések lehetőségének kiiktatásával, illetve korlátozásával igyekszik az érintett lakosság számára is elfogadhatóvá tenni. A szabályozás leggyakoribb módja a lakosságra hárítható vízdíjak és csatornadíjak felső határának (vagy ritkábban a vállalkozók jövedelmezőségi mutatóinak) a rögzítése hatósági előírásokkal, amelyeket időszakonként (általában mintegy 5 évenként) felülvizsgálnak és megújítanak. A megoldás előnye, hogy egyetlen központi hatósági intézmény a települési infrastruktúra többféle (a vízgazdálkodáson kívüli) ágazatát is felügyelheti; hátránya, hogy a lakosság településenként és körzetenként változó adottságait és elvárásait csak közvetetten és késleltetetten veszi figyelembe; - Verseny-helyzet a monopoliúmért. Ez a Franciaországban kialakult és több más latin-eredetű országban is alkalmazott megoldási módozat hosszabb időszakokra (20-25 évre is) terjedhető és verseny-pályázatokkal elnyerhető koncessziós szerződésekben rögzíti a monopolhelyzet gyakorlásának feltételeit és korlátait. A szerződéseket a városi (település - csoporti) önkormányzatok többnyire az infrastrukturális szolgáltatásoknak a vízgazdálkodáson kívül mást is magába foglaló tágabb körére írják ki, és a verseny leggyakoribb résztvevői az ilyen tevékenységekre (és a vízgazdálkodás más ágazataira is) szakosodott nagyvállalatok. Ez a megoldási módozat fontos szerephez juttatja a települési önkormányzatokat (és általuk a helyi lakosságot), de ennek a szerepnek betöltését, illetve hatékonyságát korlátozza az „informatikai-aszimmetria" (az önkormányzati hivatalok csak alkalmanként, és csak nagy vonalakban foglalkoznak a szolgáltatások szakterületeivel, míg a koncesszióra pályázó nagyvállalatok folyamatosan és részletekbe menően). - Közületi tulajdonú vállalatok. Ez főként Németországban, Ausztriában, Hollandiában és más germán orientációjú országban elterjedt megoldási módozat. Alapvető előnye, hogy a városi (települési) önkormányzatok által alapított és (stratégiai kérdésekben) irányított víz-és csatorna vállalatok önfenntartóak ugyan, de nem törekszenek nyereségre, vagyis a monopol-helyzettel való visszaélés motivációja, ill. lehetősége lényegileg megszűnik (már a 19-20. század fordulójától hasonló megoldást alkalmaztak hazánkban is, Schustler J. 1897.). A sikeres alkalmazás előfeltétele a városok és a települések történelmileg megalapozott és a központi kormányzatok által is támogatott autonómiája, továbbá a helyi lakosság tájékozottsága, és érdekeltsége érvényesítési feltételeinek biztosítása. Ez utóbbi vonatkozásban a hatékonyság ellenőrzésének jellemző példája, hogy Dortmund városában 1995-ben lakossági csoportok kezdeményezésére részletes bírósági eljárás vizsgálta meg, hogy a magasnak vélt vízdíjak és csatornadíjak nem a túlzott személyzeti költségekből, vagy az amortizációs tételek aránytalanságaiból származnak-e. Integrált vízgazdálkodás a piac-mechanizmus és a központi irányítás korlátai között A lakóhelyi és települési vízgazdálkodás fentebb áttekintett nehézségeit az adott település informatikai és közigazgatási keretei között és a„közegészségügyi paradigma" eszmeiségét követve meg tudja oldani. Az iparosodás és városiasodás előrehaladtával azonban már elérkezett az a fordulópont, amelyet követően a vízgazdálkodás különféle feladatait csak egymással összehangoltan és széleskörű ágazatközi és területi együttműködéssel lehet ellátni. Az informatikai alapokat tekintve ez azt jelenti, hogy a közegészségügyi paradigmát a „fenntartható fejlődés" paradigmájába kell beilleszteni. A települési vízgazdálkodás tárgyköréből kiindulva ennek a fordulópontnak a kibontakozását a vízbeszerzés és vízelhelyezés vízháztartási és ökohidrológiai kapcsolataiban célszerű nyomon követni. A társadalmi-politikai megvalósítás feltételeit tekintve a vízgazdálkodásnak a hangsúly-váltása eszmeiségében az alulról építkező önszerveződés („subsidiarity") elvéhez, gyakorlatában pedig a piac-mechanizmus és a központi irányítás egyenrangú és egymással összehangolt alkalmazásához vezet el. A vízgazdálkodási hangsúlyváltást az öko-hidrológiai hatások és az ezeket figyelembe vevő gazdálkodási döntések területi kiterjedésének, illetve intézményi illetékességének szintjében bekövetkező főbb változások rendszerbe foglalásával lehet jellemezni. A hangsúlyváltást elindító és irányító folyamatlánc a vízbeszerzéssel, valamint a vízelhelyezéssel érintett távolságoknak és területeknek a folyók forrás vidékei illetve a befogadók felé történő fokozatos növekedéséből indul ki. Ez azt jelenti, hogy az egyes vízbeszerzési és vízelhelyezési hatásterületek egyre növekvő mértékben átfedik egymást, vagyis a tervezésüket és üzemüket érintő gazdálkodási döntések