Hidrológiai Közlöny 2007 (87. évfolyam)

2. szám - Orlóci István–Szesztay Károly: Hangsúlyváltozás az európai országok vízgazdálkodásában

49 nem lehetnek függetlenek egymástól. Nyilvánvalóan nem lehet egymástól függetlenül tervezni és üzemeltetni az azonos folyórendszereket érintő más érdekeltségű vízgazdálkodási tevékenységeket sem (az árvízvédelmet, a mederszabályozást, a hajózást, a vízerőhasznosítást, a vízi üdülést, stb.). A gazdálkodási döntések megvalósíthatósága és hatékonysága szempontjából a fentieken túlmenően az azonos vízrendszereken belül össze kell egymással hangolni a vízgazdálkodást érintő műszaki és igazgatási szabályozás rendelkezéseit, és határértékeit is (példáként említve a hulladék-kibocsátási és termék-minőségi szabványokat, valamint a közvélemény tájékoztatásával és az érintett lakosság döntésekbeni részvételével kapcsolatos megoldásokat). Az integrált vízgazdálkodás megvalósításához mindezen tevékenységeknek az ágazat-politika és a központi gazdaság-írányitás hármas tagozódású stratégiai-tengelyében kell egymással összehangoltan összegeződniük. A paradigmaváltás súlypontja az élővilág és az élettér védelme, mint a fenntarthatóság ökológiai-környezeti előfeltétele. A fenntarthatóság társadalmi-geopolitikai előfeltétele pedig a paradigma érvényesítése a hatósági és közigazgatási tevékenységekben. A mai növekvő intenzitású és területi kiterjedésű társadalmi feszültségek és környezeti gondok ok-okozati láncolatának egyik legfontosabb forrása és táplálója, hogy a vízkörforgáshoz és más geofizikai folyamatokhoz kapcsolódó externalitásokat gerjesztő emberi tevékenységek már mintegy 100 - 150 éve globális méretűek, míg a megelőzésükhöz és internalizálásukhoz szükséges társadalmi - politikai válaszok területi és hatékonysági szintje ennél jóval alacsonyabb (még a legkedvezőbb helyzetű európai régióban is országokra és országcsoportokra szakadozottak). A paradigmaváltás késlelkedésének emberi-társadalmi okai a piac-mechanizmus és a központi (politikai) irányítás közötti viszony rendezetlenségéhez és ellentmondásos voltához nyúlnak vissza. Ennek a viszonynak a rendezéséhez, vagyis a kétféle szabályozási mechanizmus egyensúlyban és összhangban tartásához, amint a városi vízgazdálkodás példáján a 4. ábrához kapcsolódóan láttuk, elengedhetetlen előfeltétel a piaci-gazdasági monopolhelyzetek elkerülése, illetve megszüntetése. A feszültségekkel terhes mai geopolitikai helyzet eszmei és történelmi gyökerei ahhoz az ellentmondáshoz nyúlnak vissza, hogy míg a nagyhatalmak a saját országukon és szövetségükön belül gondosan ügyelnek a szabad versenyt és az esélyegyenlőséget csirájukban elnyomó monopolhelyzetek kiküszöbölésére, addig a világgazdaság feltételeit kijelölve nemcsak hogy fenntartják a kezdeti tőkefelhalmozás körülményeiből adódó történelmi helyzetüket, de mindent megtesznek annak folyamatos fenntartására. A világgazdaság és a geopolitika mai válságából kivezető út főbb állomásainak eljárásbeli szerepe és sorrendisége a fentebbiek tükrében meglehetősen határozottan körvonalazható: legelső és legfontosabb teendő egy társadalmilag és ökológiailag elfogadható és fenntartható globális jövőkép megfogalmazása, amelyből visszafelé haladva eljuthatunk majd a mai patt-helyzetből kivezető stratégiához.. A kulcskérdés azonban továbbra is nyitott: milyen is legyen ez az „elfogadható és fenntartható" jövőkép? A válasz keresésében bizonyára egyik irányjelző gondolat lehet az EU tanulmány-kötetben ismételten hangsúlyozott, és a zárófejezetben részletesen taglalt „alulról építkező önszerveződés" („subsidiarity") elve. Ez a megközelítés elméleti alapjaiban és gyakorlati alkalmazásaiban szorosan kapcsolódik a 21.század egyik ígéretes új tudományágának, a nanotechnológiának a fogalomköréhez és eredményeihez, amelyek az élővilág legelemibb folyamataiban (a fehérjék molekuláris szerkezeteinek dinamikájában) mutatják ki az alulról építkező önszerveződés tényeit, és keresik ezek makrovilágbeli érvényesítésének tényleges és lehetséges módozatait. Ebben a körben az önszerveződési képesség alulról építkezik ugyan, de mindig következetesen a sokrétűség és teljesség irányában történő kibontakozás felé törekszik. Bárhogyan alakuljon is a környezeti és társadalmi fenntarthatóság jövőképe, annyi bizonyos, hogy az oda vezető út stratégiájának a piac-mechanizmus és a központi irányítás együttes és egymással összehangolt alkalmazására kell támaszkodnia. A vízgazdálkodási ágazat-politika központi tengelye továbbra is a vízföldtani adottságokkal meghatározott folyami és kontinentális vízgyűjtőterületek vízháztartási és vízminőségi folyamatainak, valamint az azokat érő emberi hatásoknak a szabályozása. Ebben a feladatkörben a vízgazdálkodás igény-orientáltsági hangsúlyváltása azt jelenti, hogy a stratégiai tervezés és irányítás figyelme a műszaki szabályozásról (de azzal szorosan összehangoltan) fokozatosan a szárazföldi vízlefolyási ciklusok által létesített externális hatások internalizálására, vagyis a különféle víz- és területhasználatok közötti érdekviszonyok rendezésére helyeződik át. A víznek a hatásközvetítő és integráló szerepe a geopolitikai paradigmaváltásnak (a hosszabb távlatban fenntartható fejlődés sorskérdéssé válásának) az egyik legfontosabb kezdeményezője. Ennek megfelelően a felszíni és a felszín alatti víztartók vízutánpótlódását és vízjárását szabályozó vízgyűjtőterületek mind a természet vízháztartásának és ökológiájának, mind a vízkészletekkel való gazdálkodásnak integráló és rendszer-alkotó területi egységei. Szükségszerű tehát, hogy a vízkörforgási és vízlefolyási ciklusok hatás-közvetítő szerepének a felerősödésével és az ehhez igazodó ágazatközi együttműködés kibontakozásával mélyrehatóan megváltozik a vízgyűjtőterületek szerepe a vízgazdálkodás természeti és társadalmi tényezőinak kapcsolatában, valamint a társadalmi - gazdasági fejlődés ökológiai hatásainak szabályozásában. Amíg a vízgazdálkodás iránti igények kielégítését a 2.A ábra szerinti „megrendelő-szállító" kapcsolat jellemzi, a vízgyűjtő-fejlesztés lényegileg a vízhasznosítás és a vízkárelhárítás műszaki létesítményeire korlátozódik. Mihelyt megtörténik a hangsúlyváltás, vagyis a vízgazdálkodás már csak integráltan tudja a társadalmi munkamegosztásban ráháruló szerepkört ellátni, a műszaki infrastruktúra mellett és helyett egyre inkább az intézményi infrastruktúra kialakítása és a vízhasználók közötti érdekviszonyok rendezése válik a vízügyi ágazat elsődleges feladatává.