Hidrológiai Közlöny 2007 (87. évfolyam)
2. szám - Orlóci István–Szesztay Károly: Hangsúlyváltozás az európai országok vízgazdálkodásában
42 Hangsúlyváltás az európai országok vízgazdálkodásában Orlóci István'" -Szesztay Károly' 2' "'HOő. Budapest, Kelemen u. l/D, ®1028. Budapest, Kőrózsa u. 21. Kivonat: A sokszínű Európában a Közösség környezetvédelmi politikája új, egységes irányt jelöl ki a vízgazdálkodás fejlesztésére. A szabályozások elvi alapja a fenntartható fejlődés, és ennek három pillére közül (a gazdasági és a szociális fejlődés, valamint a környezetvédelem) a természetes élőhelyek védelmére helyezik a hangsúlyt. A globalizáció küszöbéhez érkezett európai civilizáció gazdasági rendjének két pillére van: a magántulajdon és a piaci szabályozás. A vízzel mint növekvő jelentőségű természeti készlettel történő gazdálkodásban, sajátosságai folytán mind a magántulajdon, mind a piaci szabályozás elvi előfeltételei és gyakorlati megoldásai alkalmazhatatlannak bizonyultak. Az ebből adódó ellentmondások és kiút-keresések rövid áttekintését a Közösségi szabályok hazai érvényesítése különösen indokolja. A vizek „jó állapotának" elérését célul kitűző EU Víz Keretirányelv azonban csak az egyik eszköze, de nem alternatívája a hazai sajátosságokkal számoló nemzeti vízgazdálkodási politikának. A jelen tanulmány ennek a hiánynak a pótlását kívánja néhány gondolat kifejtésével támogatni. Kulcsszavak: vízgazdálkodás, környezetvédelem. Európai Unió. Bevezetés A társadalom és a vizek viszonyával foglalkozó szakma müvelésének alapvető feltétele annak az ellentmondásnak a felismerése és kezelése, ami a különböző érdekű emberek, illetve csoportjaik különféle igényeinek halmaza és a természeti vízháztartás egységes rendszere között jelentkezik. Sajátos és növekvő jelentőségű vonása a vízgazdálkodásnak a vizek kettős társadalmi szerepéből fakadó rendszeres érdekütközés. Az egységes tárgyra irányuló elkülönült igények kielégítésének, tehát a vízgazdálkodásnak az alapelvét a társadalmi rendszer tulajdonlási ideológiája, illetve az ezt érvényesítő jogrendje határozza meg. A vizek használatára és a veszélyeik elhárítására, valamint a társadalmi értékű tulajdonságaik védelmére vonatkozó igények arányos kielégítéséhez nélkülözhetetlen az adott korszak szükségleteit és a jövőbeli társadalmak életlehetőségeit számításba vevő egységes, a körülmények változását folyamatosan követő vízgazdálkodási politika. Nem új ez a felismerés, már az ókori folyami-folyóközi birodalmak a hasznosság egységes elvrendszere alapján szabályozták a vizekhez való viszonyulást. A világ számos országában változatlanul érvényes a régi alapelv, jelesül a vizek hasznainak kiaknázása és az emberek vízszükségletének minél teljesebb kielégítése. Általában tudott, hogy az anyagi szükségletek és az életbiztonsági igények kielégítése minden esetben módosítja a vizeknek a természeti környezetben érvényesülő szerepét, de az ökológiai szempont érvényesítése a legtöbb szegény országban élesen ütközik a gazdaság és az infrastruktúra fejlesztésének adott feltételeivel. Az emberiség rövid és hosszú távú érdekeinek összhangját megalapozó paradigmaváltás a vízgazdálkodás elsőrendű feladata. A sokszínű Európában a Közösség környezetvédelmi politikája új, egységes irányt jelöl ki a vízgazdálkodás fejlesztésére. A szabályozások elvi alapja a fenntartható fejlődés, és ennek három pillére közül (a gazdasági és a szociális fejlődés, valamint a környezetvédelem) a természetes élőhelyek védelmére helyezik a hangsúlyt. A globalizáció küszöbéhez érkezett európai civilizáció gazdasági rendjének két pillére van: a magántulajdon és a piaci szabályozás. A vízzel, mint növekvő jelentőségű természeti készlettel történő gazdálkodásban, sajátosságai folytán mind a magántulajdon, mind a piaci szabályozás elvi előfeltételei és gyakorlati megoldásai alkalmazhatatlannak bizonyultak. Az ebből adódó ellentmondások és kiút-keresések rövid áttekintését a Közösségi szabályok hazai érvényesítése különösen indokolja. A vizek „jó állapotának" elérését célul kitűző EU Víz Keretirányelv azonban csak az egyik eszköze, de nem alternatívája a hazai sajátosságokkal számoló nemzeti vízgazdálkodási politikának. A jelen tanulmány ennek a hiánynak a pótlását kívánja néhány gondolat kifejtésével támogatni. Az Európai Unió vízgazdálkodás-politikai alapozó tanulmánya Az ágazatközi együttműködésre alapozott vízgazdálkodás korszak-váltása az európai országok többségében befejeződött. Érthető tehát, hogy a nemzetközi együttműködés előnyeinek megvalósítása felé tett legelső kezdeményezésekben is napirendre kerültek a vízügyi ágazatot érintő kérdések. Már az Európai Közösség 1973.évi Környezeti Programjának vezérfonala a környezet szennyezése iránti felelősség elve (the polluter pays principle), és kezdeményezi a vizek minőségét védő jogi és gazdasági szabályozás bevezetését. Az ezt követő két évtized folyamán lépten-nyomon napirendre kerültek vízügyi vonatkozások, és 1992-ben az Európai Unió irányító testületei időszerűnek látták a 15 tagország vízgazdálkodási tevékenységének elemző feltárását (Szlávik L. 1998.). Az előirányzott hosszabb távlatú munka megtervezésére és koordinálására öttagú szerkesztőbizottság alakult. Az EUROWATER elnevezésű program első szakaszában öt tagországra készült egységes tematikájú helyzetfelmérés, majd ezekre támaszkodva egy módszertani jellegű összefoglaló tanulmány. Az elemzések kiindulási adatanyagát nyújtó országonkénti helyzetfelmérésekhez a program koordinációs bizottsága egy 60 kérdést kijelölő tartalmi vázlatot állított össze, amelyik az igény, készlet és mérleg-vizsgálatokra támaszkodva és hét fejezetre osztva szolgált vezérfonálul a kijelölt kérdések tételes és oknyomozó megválaszolásához. Ilyen módon sikerült elérni, hogy az ország-tanulmányok összehasonlító elemzése egyrészről rávilágított a természeti és társadalmi adottságok különbözőségéből eredő egyedi sajátosságokra, másrészről lehetővé tette a kisebb-nagyobb mértékben mindegyik országban jelentkező közös módszertani és ágazat-politikai kérdések kiválasztását. Ezekről a közös ágazatpolitikai kérdésekről a program második szakaszában a koordinációs testület öt tagja mintegy tíz további társszerző bevonásával és az EU további tíz országának figyelembe vételére törekedve általánosítható érvényű tanulmány kötetet állított össze (Correia 1998).
