Hidrológiai Közlöny 2006 (86. évfolyam)

2. szám - Mosonyi Emil: A környezetvédők felelősségéről

4 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2006. 86. ÉVF. 2. SZ. Tagadhatatlan, hogy minden műszaki intézkedéssel szemben ellenkező értelmű ökológiai követelmények állíthatók. A társadalom szociális előrehaladását csak műszaki és gazdasági fejlődés révén lehet elérni. Emiatt azokat a személyeket, vagy közösségeket, akik „környezetvédőként" lépnek fel, nagy felelősség terheli, ha egy projekt megvalósíthatóságáról döntenek. Egyes úgynevezett hivatásos környezetvédők elképesztő trükkjeikkel már eddig is [többször] félrevezették a nyilvánosságot. Kedvelt eszközük a félelemkeltés, hogy a gazdasági és szociális előrehaladással szemben megalapozatlan támadásokat tegyenek hitelessé a jóhiszemű polgárok között. Sok ilyen praktika közül itt csak kettőt említek. Szokásos dolog egy építkezés borzasztó látványára utalni. Ezen „horror-jelenség" leírását lehetőleg színes fényképekkel kísérve úgy tálalják az építési munkálatokat és azok következményeit az olvasónak, mint egy Hitchcock-i pszicho-thrillerben. Azt természetesen elhallgatják, hogy az építmény elkészülte után annak környezetét rekultiválják, sőt: sok esetben a környező tájat gazdag ültetvényezéssel még szebbé és ökológiailag értékesebbé alakítják, mint az korábban volt. Ha egy embernek megadatik annak lehetősége, hogy operációval meggyógyítják, akkor teljesen értelmetlen lenne, ha az operációt azzal az egyetlen indokkal hárítaná el, hogy a sebészi beavatkozás során a nyílt seb borzasztó látványt nyújt majd. Kérdem: kinek? - a sebésznek bizonyára nem! A páciensnek sem, hisz' őt elkábították. Csupán a családtagoknak lehetne ez egy kellemetlen élmény - őket viszont nem engedik be a műtéthez! Ők éppúgy, mint a páciens, csak a meggyógyított testet láthatják. Az építkezésnél - habár az hasonló egy műtéti beavatkozáshoz - mások a játékszabályok. Bárki elmehet mellette, vagy átrepülhet felette (ha nem is léphet be), és kinyilváníthatja róla véleményét. Azok számára, akikre az építkezés rémjelenetként hat, nem kötelező annak megtekintése. Ha ezt mégis megteszik, és ezt követően egy horror-drámában írják le a látottakat, úgy azokhoz hasonlítanak, akik be akarnak hatolni a műtőbe, hogy szidalmazzák a főorvost a borzasztó látvány miatt, és követeljék a beavatkozás abbahagyását. Függetlenül attól, hogy a kórházak műtőjébe illetéktelenek nem léphetnek be, egyetlen értelmes embernek sem jut eszébe ilyen abszurd cselekedet. Ugyanakkor az építkezésekkel szemben szokásossá váltak a hasonló támadások. A viselkedésben mutatkozó különbség könynyen magyarázható. A műtét megzavarása a páciens közeli vagy azonnali halálát okozhatja. Ezt a felelősséget egyetlen homo sapiens sem vállalja. Ezzel szemben egy környezetbarát projekt megzavarásának súlyos gazdasági, szociális és ökológiai következményei csak több év vagy évtized múltán jelentkeznek, amikor a populista támadó már nyugdíjas, vagy talán nem is él. Következésképpen, amikor a hibás döntés nyilvánvalóvá válik, a „hivatott környezetvédőt" már nem lehet felelősségre vonni. A megtévesztés másik, jól bevált módja az „ősi tájra" való hivatkozás. Itt egyetlen kérdést lehet joggal feltenni: az evolúció melyik korszakával - mint kiindulási állapottal - kell összehasonlítani az új műszaki létesítménnyel létrejött tájat? A szinte tökéletes „ős-természetesítés" visszatérést jelentene a sárkánygyíkok korába ebbe a tájba azonban nem illik bele az ember. A későbbi korok hosszú sorában - melyekben már antropogén hatások is szerepet kaptak - többször is megváltozott bolygónk felszíne. A természet erői számtalan „gátat" építettek; új tározók és folyó-vidékek alakultak így ki, ezeket egyetlen „környezetvédő" sem kívánta renaturálni a korábbi őstájra hivatkozva. Manapság viszont egyesek hisztérikusan küzdenek völgyzáró gátak, vízlépcsők és egyéb műszaki létesítmények ellen, melyek világszerte jelentősen hozzájárulnak az éhínség enyhítéséhez, az emberi lét biztonságának növeléséhez, a környezetbarát energianyeréshez, a környezetbe illeszkedő és gazdaságos áruszállításhoz, s ily módon a szociális felemelkedéshez és a szociális békéhez. A település-sűrűség, a közlekedési hálózat, a mezőgazdaság és az ipar mai helyzete mellett elképzelhetetlen az „őstájhoz" való viszszatérés. Az ősi, természeti tájakat - a lakosság létfenntartása és biztonsága érdekében - világunk sok régiójában, különösen Európában, több lépcsőben kultúrtájakká alakították át. Nos, ennek a fejlődésnek most melyik fázisa, azaz melyik kultúrtáj tüntethető ki, mint őstáj? Mivel a visszatérés a már az előbb kifejtett okok miatt nem helyes út, bele kell nyugodnunk, hogy egy, az ősállapottól már igen messze eltávolodott kultúrtájból áttérünk egy fejlettebb kultúrtájba, mégpedig egy - egyrészt az ökológiai, másrészt a gazdasági és szociális követelmények közötti igazságos kompromisszummal. Hangsúlyozni kell, hogy az a „környezetvédő", aki jogtalan követelményeket támaszt, tulajdonképpen a természet ellensége. A túlzó ökológiai kívánságok teljesítése a társadalomnak nem elvárható pénzügyi megterhelést okoz, ami végül is oda vezet, hogy ez az elszegényedett társadalom már a környezetvédelem minimális igényeinek sem tud megfelelni. Sajnos hallani néha irreális igényeket, melyeket populista szónoki fogásokkal tulajdonképpen nem a természet érdekében, hanem a politikai hatalomért állítanak hadrendbe. Engedjék meg, hogy néhány megjegyzést fűzzek a természet- és környezetvédő egyesületek némely tevékenységéhez. (Szándékkal használom a némely szót, óvakodni kívánok valamilyen általánosítástól. Van Magyarországon egy közmondás: „Akinek nem inge, ne vegye magára".) Nemzeti és nemzetközi szervezetek elsietett megállapításai néha (sajnos) nagy károkat okoznak a társadalomnak azáltal, hogy a projektek megítélését megbocsáthatatlan könnyelműséggel olyan szakmailag járatlan specialistákra bízzák, akik készek egy előre programozott vélemény képviseletére és támogatására. Ha valakinek alá kell vetnie magát egy hasi műtétnek, nem a szemészhez megy, s látási problémáival nem a sebészhez fordul. Ha mégis elkövetnének ilyen butaságot, akkor sem történne semmi veszélyes, mert a felkeresett orvos az illetékes szakorvoshoz küldené. Az orvosok, hála Istennek, így járnak el. Egyes környezetvédő szervezetek és politikusok viszont másként viselkednek: éspedig tudathasadásos módon. Ha maguknak, vagy családjuk tagjainak orvosra van szüksége, értelmesen járnak el. Nem jó nekik egy akármilyen. Szakorvost választanak. Ha azonban csak arról van szó, hogy az ország fontos műsza-