Hidrológiai Közlöny 2005 (85. évfolyam)
6. szám - XLVI. Hidrobiológus Napok: Szélsőséges körülmények hatása vizeink élővilágára, Magyarországi kisvízfolyások ökológiai viszonyai Tihany, 2004. október 6–8.
44 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2005. 85. ÉVF. 6. SZ. A globális felmelegedés és a kanalizáció szerepe egyes ponto-kaszpikus gébfajok közép-európai terjedésében Harka Ákos 1 és Bíró Péter 2 'Kossuth Lajos Gimnázium és Szakközépiskola, H-5350. Tiszafüred, Táncsics u. 1. ZMTA Balatoni Limológiai Kutatóintézete, H-8237. Tihany, Klebelsberg Kunó u. 3. Kivonat: Az 1970-es évektől napjainkig több ponto-kaszpikus halfaj terjeszkedését regisztrálták Közép-Európában, ezen belül főként a Duna-medencében. Különösen nagy távolságra jutottak el egyes gobiida-fajok, amelyek közül kettő már Németországban is terjed (Proterorhinus marmoratus, Neogobius kessleri). E horizontálisnak nevezhető terjedés mellett megfigyelhető napjainkban egy vertikális jellegű migráció is, melynek során egyes alföldi és dombvidéki fajok a folyók hegyi zónáiba hatolnak fel. Lényegét tekintve a horizontális és vertikális jellegű terjeszkedés nem különbözik egymástól, a halfajok mindkét esetben a folyók alsó szakaszairól a fölső szakaszok felé vándorolnak. Az elterjedési területek bővülésében több tényezőnek lehet szerepe: az egyik a vizek hőmérsékletének emelkedése, amelynek fö oka a globális klímaváltozás, a másik a kanalizáció, amelynek végeredményeként a folyók duzzasztott mederszakaszok láncolatává válnak. Bevezetés Közép-Európa halai között számos ponto-kaszpikus eredetű faj található, amelyek a Fekete-tenger vidékéről a Duna vízrendszerén fölfelé haladva hódítottak teret a kontinens központi részén (BÄNÄRESCU, 1992). Egy részük posztglaciális betelepülő, amely már évezredek óta honos a területen, de akadnak jelenkori jövevények is, főként a gébfélék köréből. Az utóbbi csoportba tartozó fajok elterjedési területe jelenleg is gyors ütemben nő. Anyag és módszer Az utóbbi évtizedekben számos halfaunisztikai vizsgálatban vettünk részt a Duna vízgyűjtőjén. Újabb adatsorokat szereztünk a gébfajok terjedéséről, a folyók hegyi szakaszán megjelenő új fajokról. Fontos adatokhoz jutottunk a témába vágó publikációkból, valamint néhány kolléga személyes közlése révén. A fajok terjeszkedésének folyamatáról az észlelések időpontjának és topográfiai helyzetének a figyelembevételével alkottunk képet. A terjeszkedés és a klimatikus tényezők kapcsolatának a vizsgálatánál hosszú távú levegő- és vízhőmérsékleti adatsorokra támaszkodtunk. Eredmények A következőkben rendszerezett áttekintését adjuk azoknak a jelentősebb faunisztikai eredményeknek, amelyek a ponto-kaszpikus fajok jelenkori bevándorlását és terjedését bizonyítják. Tarka géb - Proterorhinus marmoratus (PALLAS, 1814) Közép-Európában a gébfélék első képviselője a tarka géb volt. A Fekete-tenger parti vizeiből a XIX. század elején leírt apró termetű halról később kiderült, hogy édesvizekben is megtalálható. Valószínűleg a Duna alsó szakaszán is jelen volt, hiszen 1872-ben már a torkolattól 2000 folyamkilométerre, Budapestnél figyeltek fel rá (KRIESCH, 1873). Nem sokkal később Bratislava térségében észlelték (KOELBEL, 1874), majd kimutatták Magyarország legnagyobb tavában, a Balatonban (VUTSKITS, 1895), valamint a részben osztrák, részben magyar területen fekvő Fertő tó vizében is (MIKA & BREUER , 1928). A tarka géb lelőhelyeinek sora 1957-ben új adattal bővült, amikor 170 folyamkilométerre a Dunától, a Tisza szegedi szakaszán gyűjtötték (BERINKEY, 1972) (1. ábra). Szlovákia területén 1947 és 1968 között a Duna ártere és mellékágai mellett az észak felől érkező mellékfolyók (Morava, Váh, Nitra, Hron, Ipel) torkolathoz közeli szakaszán, továbbá az e vízfolyásokhoz kapcsolódó csatornákban észlelték ( OLIVA et al., 1968). A terjeszkedés első jelei az 1970-es években mutatkoztak, amikor a Duna osztrák szakaszán Bécstől Linz városáig kb. 200 folyamkilométerrel tolódott följebb az elterjedés határa ( ÄHNELT, 1988). Megjegyzendő azonban, hogy BALON (1967) már bő évtizeddel korábban is Linzig jelezte a fajt a folyóban. A Dunán 1985-ben elérte Németországot, ahol először Passau mellett fogták, majd néhány év múlva 100 folyamkilométerrel feljebb, Regensburgnál is megtalálták (REINARTZ et al., 2000). Az 1980-as évektől kezdve a magyarországi mellékfolyókon is intenzív terjedés volt tapasztalható. Előbb a Tiszában, a korábbi lelőhelynél mintegy 200 folyam km-rel följebb észlelték (HARKA, 1988), majd a Tiszába Románia felől érkező Körösből gyűjtötték, s előkerült a Dráva alsó szakaszáról is (HARKA, 1991, 1992). Kisebb mértékű térhódítása a nyugat-magyarországi Marcalon (HARKA, 1991), valamint az Ipoly (Ipel) folyó szlovák-magyar határ-szakaszán is kimutatható volt (GYÖRE K. személyes közlése). Csehországban 1994-ben jelent meg a tarka géb. Első lelőhelye a Moravába torkolló Dyje (Ausztriában Thaya) folyó alsó szakaszán, Musov városánál létesített víztározó volt (LUSK & HALACKA, 1995), ahonnan a következő években egészen az osztrák határig terjedt. Kisebb mértékű felhatolását a Dyje észak felől érkező mellékfolyóiban, és a Moravában is észlelték (LUSK et al., 2000; PRÁSEK & JURAJDA, 2000). A Dráván aránylag csekély mértékű fölhatolását regisztrálták (SALLAI, 2002), de a mellékfolyó Mur völgyében a 200 kilométerrel följebb fekvő Graz városa közelében is előkerült (FRIEDL & SAMPL, 2000). Kelet-Magyarországon elsősorban a Tisza középső szakasza mentén terjedt (HARKA & SZEPESI, 2004), északi irányban elérte a Bodrog mellékfolyót, ahol 2003-ban észlelték (SALLAI Z. személyes közlése). A Tiszába kelet felől érkező Körös vízrendszerén is terjed, 2003-ban már a magyar-román határ közelében gyűjtöttük. 1997-ben a terjeszkedés szempontjából áttörést jelentő esemény történt Németországban. A tarka géb - feltehetőleg a Dunán és az 1992-ben elkészült hajózócsatomán át eljutott a Majnába (REINARTZ et al., 2000), s ezzel szabad út nyílt előtte az Északi-tenger felé. Az utóbbi években a Proterorhinus marmoratus a Majna középső szakaszán már nem ritkaság, egy-egy példánya pedig a Rajna-Majna-Duna-csatornából és a folyó Rajnához közeli alsó szakaszáról is előkerül (O. BORN személyes közlése). Folyami géb - Neogobius fluviatilis (PALLAS, 1814) Eredetileg a Fekete-tengerbe ömlő folyók alsó szakaszának hala. Az 1960-as években a Dunában még csupán Orsóvá alatt (BÄNÄRESCU, 1964), a Poreőka folyó torkolatától lefelé fordult elő (RISTIÓ, 1977). Ezért jelentett ichthyológiai szenzációt váratlan felbukkanása 1970-ben a magyarországi Balatonban (BÍRÓ, 1972). Az új lelőhely kezdetben elszigeteltnek tűnt, de 1984-ben az ide vezető útvonalról, a Duna dél-magyarországi szakaszáról is előkerült a faj (PINTÉR, 1989), ami a LELEK (1987) által vázolt elterjedési térképen is tükröződik (1. ábra).
