Hidrológiai Közlöny 2003 (83. évfolyam)
XLIV. Hidrobiológus Napok: "Ritkán vizsgált és különleges vizek" Tihany, 2002. október 2-4.
62 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 200.1. 83. I'-VIA denkpáli hallépcső tanulmányozása a szigetközi Duna-szakaszon Guti Gábor MTA ÖBKI Magyar Dunakutató Állomás, 2131. Göd, Jávorka u. 14 . Kivonat: Számos kedvező külföldi tapasztalat ellenére Magyarországon kevés figyelmet fordítottak a hallépcsök kialakítására. Az első és eddig egyetlen természetes jellegű hallépcső a Szigetközben épült 1998-ban, Duna 1832.5 fkm szelvényének magasságában, a Cikolai-ágrendszer alsó torkolatánál (Denkpál). A megkerülő csatornás műtárgy a folyó főága és a 4 méterrel magasabb vízszintü hullámtéri mellékágrendszer között létesít közvetlen kapcsolatot A denkpáli hallépcsőt figyelemreméltó helyszínnek tekinthetjük a szigetkőzi halállomány hosszú távú megfigyelése szempontjából. Az 1998-ban megkezdett vizsgálatok 32 halfaj előfordulását igazolták a létesítmény csatornájában. Elektromos halászgéppel és egy speciális halcsajidával végzett eseti megfigyelések alapján megállapíthatjuk, hogy a műtárgy lehetővé teszi szómos vándorló dunai halfaj bejutását a szigetközi mellékágrendszerbe. Rendszeresen megtalálható gyakoribb faj volt a ktlsz, a bodorka, a domolykó, a paduc és a karikakeszeg Halállomány-összetétel, keresztirányú átjárhatóság, hullámtér, vízfolyás rehabilitációja, halbiológiai monitoring. Kulcsszavak: Bevezetés A mederszelvényt elzáró vízügyi műtárgyak következtében fragmentálódott vízfolyásokon a vándorlásában akadályozott halállomány számottevő mértékben károsodik (Spence és Hynes 1971, Baxter és Claude 1980, Lelek 1987, Tyus 1990, Tyus és Winter 1992, Walker és társai 1992, Peter 1998, Waidbacher és Haidvogl 1998). A migrációjában korlátozott halállomány védelmét gyakran hallépcsők kialakításával biztosítják. A hallépcsők építésével kapcsolatos legkorábbi feljegyzések a 17. századból ismertek Európában, és a 19. század második felében már számos publikáció jelent meg a halátjárók építéséről. Napjainkban bőséges szakirodalom foglalkozik a művi hallépcsők létesítésének általános és speciális feltételeivel. Az 1980-as évek második felében a folyóvizek ökológiai kutatásában elért tudományos eredmények és az egyre határozottabb természetvédelmi törekvések következtében egyre több figyelmet fordítottak a halak vándorlási útvonalait elzáró létesítményekre, és egy új irányvonal kezdett kibontakozni a hallépcsők kialakításában. Alapvető követelménnyé vált, hogy egy átjáró ne csak néhány preferált halfaj, hanem az adott térségben előforduló valamennyi vándorló hal és gerinctelenek számára is biztosítsa a tömeges migráció lehetőségét. Az új szemlélet nem csak a művi hallépcsők fejlesztéséhez, hanem a természetes jellegű hallépcsők építéséhez is jelentősen hozzájárult. A kedvező külföldi tapasztalatok ellenére Magyarországon nem mutatkozott nagy érdeklődés a hallépcsőkkel kapcsolatban. Készült ugyan néhány művi hallépcső a Hernádon, a Körösön és a Tiszán létesített duzzasztóknál, de azok funkcionális értékelésre nem történt számottevő kísérlet. A duzzasztók kezelői és a helyi halászok véleménye szerint a működési hatékonyságuk nem megfelelő (Fóris 1957). Az első és eddig egyetlen hazai természetes jellegű hallépcső a Szigetközben épült 1998-ban. Közismert, hogy 1992-ben, a bősi vízlépcső üzembe helyezésével a közel 50 km hosszú szigetközi Duna-szakasz 4/5 részén megszűnt a főág és a mellékágak közvetlen kapcsolata A dunakiliti fenékküszöb építésével megvalósított hullámtéri vízpótlás eredményeként 1995-től biztosítottá vált a mellékágak vízellátása de ugyanakkor szükség volt az ágvégek lezárására mivel a főág jelenlegi szintje több méterrel elmarad a mellékágakban létrehozott vízállástól. A főág és a hullámtéri mellékágak közötti közvetlen kapcsolat korlátozása kedvezőtlenül hatott a Szigetköz halgazdálkodási és természeti értékeire (Guti 1998, 1999). A Duna 1832.5 fkm szelvényének magasságában, a Cikolai-ágrendszer alsó torkolatánál (Denkpál) található hallépcső létrehozását a folyó főága és a 4 méterrel magasabb vízszintű hullámtéri mellékágrendszer közötti halvándorlás korlátozottsága indokolta Megépítésére akkor nyílt lehetőség, amikor a Cikolai-ágrendszer 1993 óta elzárt torkolatánál megcsapoló műtárgyat alakítottak ki a hullámtéri mellékágak vízpótlásának rugalmasabbá tétele érdekében (Guti 2002). A hallépcső működésének vizsgálati módszerei A denkpáli hallépcső működésével kapcsolatban fontos kérdés, egyrészt hogy milyen halfajok képesek felúszni a felvízi víztérbe, azaz milyen a létesítmény minőségi hatékonysága. A minőségi hatékonyság tanulmányozásakor a hallépcsőn felúszó halak fajlistáját a Duna adott szakaszára jellemző természetes halfaunával hasonlítottuk össze. A minőségi hatékonyság: • Különösen jó, ha az adott folyószakasz minden halfaja képes átjutni a hallépcsőn. Jó, ha az adott folyószakasz legtöbb halfaja köztük néhány gyengébb úszási képességgel rendelkező faj is átúszik. Tűrhető, ha csak a jó úszási képességgel rendelkező halfajok képesek átjutni Nem megfelelő, ha nincs olyan halfaj az adott folyószakaszon, ami felúszik a létesítményen. A hallépcső működésének megítélésekor további fontos kérdés, hogy mekkora mennyiségű hal úszik át a műtárgyon, azaz milyen a mennyiségi hatékonyság. A mennyiségi hatékonyság vizsgálatának egyik lehetősége, ha összehasonlítjuk a hallépcső alvízi torkolatánál esetleg torlódó és az átjáró felsőbb szakaszán kimutatható halállomány mennyiségét és összetételét. Ez a vizsgálat kombinálható a halak jelölésével is, és akkor a halak áthaladási idejét is meghatározhatjuk. A mennyiségi hatékonyság: • Különösen jó, ha az adott folyószakaszon felfelé vándorló összes hal képes átjutni. Jó, ha a felfelé vándorló halak többsége átjut. Tűrhető, ha a halak torlódnak a hallépcső bejáratánál, de a vándorló halállomány egy része feljut. • Nem megfelelő, ha az adott folyószakaszon felfelé vándorló és a hallépcső alvízi torkolatánál torlódó halak részleges áthaladása sem igazolható. A denkpáli hallépcső halállományát elsősorban elektromos halászgéppel vizsgáltuk. A felmérések idején a hallépcső felső belépő nyílása elzárásra került, így 5-10 perc alatt lefolyt a víz jelentős része a műtárgy csatornájából. A víz leürülése után viszonylag egyszerű volt a halak gyűjtése egy kisebb halászgéppel a hallépcső medencéiben. Vizsgálatainkat kiegészítettük a felső szakasz réselt halátjárójában elhelyezett halcsapdával történt mintavételekkel. A varsa elven működő, téglatest formájú, 8x16 mm szembőségű acélhálóval burkolt eszköz méretei (Sz: 3.2 m, M: 1.5 m) pontosan illeszkedtek a réselt halátjáró szelvényébe. A robosztus vasszerkezet mozgatása és felszedése darus tehergépkocsi segítségével történt 12 óránként egy-egy mintavételi periódusban. A csapda két rekeszből állt, az alsó a felvíz felé úszó, a felső pedig az alvíz irányába mozgó halakat gyűjtötte. Vizsgálati eredmények A denkpáli hallépcső első halászati felmérését az üzembe helyezést követően 2 hónappal, 1998 júliusában végeztük. A