Hidrológiai Közlöny 2003 (83. évfolyam)

4. szám - Pálfai Imre: A vízháztartás helyzete és a vízgazdálkodás fejlesztési lehetőségei a Duna–Tisza közi Homokhátságon

252 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2003. 83. ÉVF. 4. SZ. vetkezett változások (ezen belül az erdősültség lényeges növekedése), a vízrendezés. Amit nem tudunk kellő bizonyossággal és elég pontosan, az az, hogy ezek a tevékenységek milyen mértékben, illetve milyen arányban járultak hozzá a vízszintsüllyedéshez. Saját vizsgálatainkkal (többváltozós regresszió-vizsgálatokkal) 1990-ben 50 %-ra, 1992-ben 40 %-ra becsültük az emberi tevékenységek hatását. A Szilágyi-Vörösmarty szerzőpáros 1993-ban 85 %-ot „hozott ki", egy közvélemény-kutatás 1995-ben 45 %-ra, Völgyesi István modellvizsgálatai 2000-ben 20 %-ra tették az emberi tevékenység talajvíz-süllyesztő hatását. E vizsgálatoknál nem csak a módszerek voltak eltérők, de a vizsgált tér és időszak sem teljesen azonos. Más a helyzet ma, mmt 1990-ben, mert pl. a rétegvíztermelés tíz év alatt mintegy 40 %-kal visszaesett, az erdősültség korábban szakadatlan növekedése megállt, a vízrendezés terén elég sok vízvisszatartó létesítmény épült, stb. Ha a legkisebb, tehát a 20 %-os emberi hatást fogadjuk el, akkor is leszögezhetjük, hogy nem a természetes állapottal, hanem egy megváltozott helyzettel állunk szemben. A vázolt vízháztartási helyzet tehát elég rossz, s hoszszabb távú kitekintésben, ha az éghajlat-változás valamelyik pesszimista forgatókönyve jön be, még tovább romolhat. Ezért valamit nyilván tenni kell. Nem hagyhatjuk magára ezt a térséget, az itt élő embereket. Az ún. nullaváltozatról tehát most nem érdemes szót ejteni. Inkább azt nézzük, mit lehet, mit kell tennünk? 2. Melyek a vízháztartási helyzet javításához szükséges, illetve lehetséges teendők? A föltett kérdésre nagyon körültekintően, megfontoltan kell válaszolnunk, leszűrve a történelmi tapasztalatokat, különösen a legutóbbi egy-két évtized próbálkozásainak, erőfeszítéseinek tapasztalatait, egyaránt tanulva a kudarcokból és az eredményekből. Tanulmányok egész sora foglalkozott a Duna-Tisza közi problematikával, műszaki tervek, környezeti hatásvizsgálatok készültek, különféle fórumokon viták zajlottak le. Az Országgyűlés is többször foglalkozott a kérdéssel, és határozatokat szült, a Kormány pedig cselekvési programokat állított össze. Bár van némi előrehaladás, még mindig rengeteg a teendő. A legfontosabb teendők négy pontban foglalhatók össze: 1. az ún. szárazgazdálkodás lehetőségeinek maximális kihasználása, 2. a helyi vízkészletek visszatartása és tározása, 3. a különféle használt vizek újrafelhasználása, 4. vízpótlás külső vízforrásból. A szárazgazdálkodás lehetőségei kétségkívül nincsenek még teljesen kihasználva. Erre irányulóan a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium 2001-ben célprogramot indított, amelynek végrehajtása a Bács-Kiskun Megyei Agrárkamara tevékeny közre-müködésével megkezdődött. Ez máris eredményeket hozott. Többek között megkezdődött a szárazságtűrő növényfajok és fajták kiválasztása (mintegy 200 fajtáról van szó), ezek ajánlása, a speciális (vízmegőrző) agrotechnikai módszerek elteijesztése, stb. Látni kell azonban, hogy szárazgazdálkodással csak bizonyos korlátok között folytatható a növénytermesztés, hiszen pl. a zöldség- és gyümölcstermesztés számára térségünkben nélkülözhetetlen az öntözővíz, különösen akkor, ha garantált mennyiségű és minőségű terméket akarunk előállítani és értékesíteni, akár hazai, akár külföldi piacon. A helyi vízkészletek (belvizek) visszatartására és tározására a KHVM 1997-től programot indított az érintett négy vízügyi igazgatóság bevonásával. Ez ideig - a meglévőkön kívül - mintegy 60 zsilip épült a belvízi főcsatornákon, és a csatornák ezzel összefüggő átalakítását is elvégezték. A program kb. 1,5 milliárd forintot emésztett föl. A csatornákban való vízvisszatartás hatását részletes hidrogeológiai modellvizsgálatokkal elemezték. A vizsgálati eredmények szerény pozitív hatást mutattak ki: a talajvízszint-emelkedés néhány dm-nél nem több, csak a főcsatornák 1-2 km-es sávjában mutatható ki, tartóssága csupán egy-két hónap. A vízügyi tárca - a vízvisszatartási program folytatásaként - egy újabb keletű tanulmányterv alapján a Homokhátságon mintegy félszáz belvíztározó létesítésére lát lehetőséget. A vízvisszatartás és a víztározás kétségtelenül javít az általános vízháztartási helyzeten, de generálisan nem oldja meg a problémát. A fö gond, hogy a tározók feltöltődése, illetve feltöltése - az ingadozó és gyakran egészen minimális természetes lefolyás miatt - bizonytalan. Ha nincs viz, akkor nincs mit visszatartani! Több egymást követő száraz, meleg év után, amikor a vízfelszín évi párolgása a 900-1000 mm-t is meghaladhatja, a csapadék viszont nem éri el a 400-500 mm-t, az 1 méternél sekélyebb vízmélységű tározók kiszáradhatnak, pedig éppen a száraz periódusokban volna legnagyobb szükség öntözésre s egyéb vízhasznosítási igények kielégítésére. Ilyen bizonytalan vízháztartási helyzetre intenzív, modernizált mezőgazdaságot nem lehet alapozni. A használt, különböző hatásfokkal tisztított vizek újrafelhasználása terén előre-haladásról nem beszélhetünk, sőt visszalépés van, mert a korábban jól működő kecskeméti szennyvízöntözés és szennyvízelhelyezés - a hasznosítást vállaló termelőszövetkezet felbomlása miatt - az 1990-es évek elején majdnem teljesen megszűnt. A lehetőség azonban továbbra is adott, sőt a korábbiaknál jobb, mert 1992 óta a kecskeméti szennyvizet nem csak mechanikailag, de biológiailag is megtisztítják. Az ivó- és ipari vízellátásra használt felszín alatti vizek újrahasznosítását főleg a Homokhátság tetején kellene szorgalmazni, mert egyrészt itt szinte semmi belvíz nem képződik (nincs nagyobb vízgyűjtő terület sem), másrészt ide a legnehezebb külső forrásból vizet juttatni. Számolni kell azonban azzal, hogy a használt vizeket - nem mindenre megfelelő vízminőségük miatt - csak korlátozott keretek között lehet hasznosítani (pl. közvetlen fogyasztásra kerülő növények öntözésére nem). A külső vízforrásból történő vízpótlás a legígéretesebb, de egyben a legvitatottabb beavatkozás a vízhiányos helyzet javítására. Legfőképp azért, mert a vízpótló rendszer beruházási és üzemeltetési költségei meglehetősen nagyok. A sok tanulmányi munka ellenére ma sem teljesen egyértelmű, hogy milyen mértékű vízpótlásra van szükség, illetve, hogy van-e egyáltalán fogadókészség többletvízre. A mezőgazdasági termelők és érdekképviseleti szerveik részéről mostanában elég nagy a csönd, ami egyrészt talán azzal magyarázható, hogy a hosszú száraz periódus után a közelmúltban egy-két nedvesebb év is volt, másrészt a konkrét öntözési vízigényeket, amelyek